Nyílt levél a kommentelőknek

A blogom olvasói és más blogokat vezető kollégák gyakran kérdezik, hogy kezelem a kifejezetten rosszindulatú kommenteket. Ha röviden akarok válaszolni: letojom. Hogy miért tudok átlépni rajtuk? Elmondom.

A fő ok az, hogy nekem nincs időm ezzel foglalkozni. Szeretem a konstruktív kommenteket, amik kiegészítenek egy írást. Azt se bánom, ha rámutatnak egy hibára, amit ki tudok javítani, hiszen sokszor útközben, sietve írok, nyilván becsúsznak ilyenek. Azonban ha a kommentről első pillanatban látszik, hogy színtiszta személyeskedés, már lapozok is. Millió fontosabb dolgom van: utazást szervezni, utazást élvezni, utazásokról írni, hogy csak a bloghoz kapcsolódókat említsem. Egy csomó dolog érdekel, folyamatosan időhiányban vagyok, legkevésbé van arra energiám, hogy ezeken idegeskedjek.

Igazán haragudni se tudok rájuk. Miért is tenném? Én bejárom a nagyvilág szebbnél szebb tájait, ő meg ott ül puffogva a foteljében és ez a szórakozása, hogy engem ekéz. Élete végén, ha visszatekint majd, mégis mire fog emlékezni? Hogy milyen jól odamondogatott travellinanak? Most haragudjak? Inkább sajnálom.

De hogy egyszer és mindenkorra tisztázzuk a válaszokat.

  1. Azokkal a kommentekkel kapcsolatban, hogy az utazásaimat a „kopasz terepjárós barátom”, az „újgazdag családom” és a „tuddjukkik” (ez volt a kedvencem és bár tudnám:-) fizetik. Nem mintha bárkinek bármi köze lenne hozzá, de olyan unalmas volt már ez a kérdés, hogy valószínűleg egyedülálló módon transzparenssé tettem a weblapom „Magamról” fülén, miből telik az utakra. Ott az írás, a címe Üvegzseb. Egyet már most elárulok: nem abból spóroltam össze pénzt, hogy általam gyűlölt bloggerek cikkeire írtam volna névtelen kommenteket. Gondolom, képtelen elviselni a gondolatot a (szinte biztos, hogy férfi) kommentelő, hogy egy lány igenis saját erőből, saját munkából össze tud hozni egy ilyen életformát. Rossz hírem van: képes.
  1. Minden olyan kommenttel kapcsolatban, hogy öreg vagyok. Egyrészt szerintem – szerencsés esetben – mindenki betölti az ötvenet. Szóval azért ez nem valami különleges dolog. Másrészt ennél primitívebb dolgot nehéz elképzelni, hogy valaki korán, magasságán, bőrszínén és egyéb megváltoztathatatlan adottságán rugózzunk. Ha kötözködni akar, akkor vegye már a fáradságot és keressen helyesírási hibákat és tárgyi tévedéseket az írásaimban. Ez úgyis olyan dolog, mint egy NAV vizsgálat: hibát mindig lehet találni!
  1. Állandóan rosszkor megyek rossz helyre! Nem X országba kellett volna, hanem Y-ba, és nem télen, hanem nyáron, bezzeg ők jókor voltak jó helyen. Nos, tisztázzuk – ez az én életem, én érdeklődési köröm, én időm, én preferenciáim. Engem ezek az országok érdekelnek. Nem véletlen, hogy időnként főszezonban utazom (mert mondjuk Alaszkában csak akkor üzemel a legtöbb túra), máskor direkt szezonon kívül (mert kisebb a tömeg és olcsóbb). Ha neki jobban tetszik Tenerife, mint Lanzarote, menjen oda, de hadd döntsem már el én, hogy nekem melyik jön be jobban. Meg egyébként is: mivel én rengeteget utazok, általában nem vagy-vagy a döntés, hanem is-is!:-)
  1. Üzenem azoknak, akik az írási stílusomon pörögnek: beszéljünk majd erről akkor, ha ők vezetik az utazási szekció sikerlistáját a boltokban. De majd később, mert egyelőre az az első hely az én könyvem helye:-). Az önértékelésemet nem névtelen kommentelők fogják kialakítani – hanem a családom, a barátaim, valós nevüket és profilképüket felvállaló olvasóim és saját magam.

 

Ez a bejegyzés NEM a blogom facebook követőiről szól, mert ott szerencsére szökőévente egy embert kell letiltani. Csupa kedves, lelkes, jóindulatú olvasóm van, akikre végtelenül büszke vagyok, és akik miatt irdatlan energiákat ölök a blogba. A más felületeken (főleg origo) megjelent cikkek alatt kommentelőkről írok. Csak azért itt, mert ott nem lehet ilyen hosszan, viszont a megjegyzésekből kiderül, hogy itt is figyelnek. Milyen beteg dolog már, hogy utálnak és mégis minden lépésem figyelik? Tényleg nincs jobb dolguk?

És mielőtt legalább azzal a jó érzéssel dőlne hátra bármely troll, hogy ezt a tíz percet rájuk szántam… hát nem. Ezt a bejegyzést bár a trolloknak címeztem, elsősorban azoknak az olvasóknak írtam, akik aggódnak, hogy viselem a kegyetlen kommenteket – köszönöm, jól. Másodsorban pedig az ifjú blogger-kollégáknak, akik még remegve olvasnak minden ilyen megjegyzést – higgyétek el, ez korral elmúlik. 20-30 éve még én is biztos ideges lettem volna, ha egy nagy internetes portálon valaki bántana. De pont ezért jó „öregnek” lenni, mert mostanra rájön az ember, ennek az égvilágon semmi jelentősége.

Talán azt is észrevettétek, újabban nem osztottam meg a blogon az origos cikkeket – igen, pont az ilyen kommentek miatt. Nem, nem hiúságból, lepereg rólam, hanem pont azért, mert egyszerűen nem akartam további közönséget biztosítani a trolloknak. Tudod, ne etesd a trollt. De mivel tarthatatlan, hogy pár beteg kommentelő bármennyire is tényező legyen, inkább letiltottam a kommentelési lehetőséget. Túl sok munkát teszek azokba a cikkekbe és túlságosan szeretem, tisztelem azt a rovatot, hogy ilyen falat húzzak a két „munkám” közé. Ez a lépés elég drasztikus és szomorú, mert a kommentelés normális viszonyok közt (mint itt a blogon) egy szuper dolog.  Az itt hozzászóló olvasóktól nemcsak rengeteg ötletet, tanácsot kaptam, de úgy vettem észre, egymásnak is segítetek, ráadásul „élő” találkozások során szuper barátságok is születtek.

Na, hirtelen ennyi. Most pedig sietek – nem, nem fújjogni mások cikke alá, hanem a saját blogomon dolgozni:-)