Neked mit jelent a boldogság?

Mikor voltál legutóbb úgy igazán boldog? Fel tudod idézni, miért?

És azelőtt?

Mielőtt továbbolvasod – dőlj hátra egy kicsit, és áss elő a közelmúltból olyan pillanatokat, melyekre örökre szívesen emlékszel…

Az utazások.

Talán nem meglepő, hogy az én esetemben a legtöbb ilyen boldog emlék az utazásokhoz kapcsolódik.

Életem első igazi hátizsákos utazásán Ázsiában, amikor az Angkor Wat legfelső lépcsősoráról néztem a naplementét, 1997-ben, amikor még csak egy maroknyi turista járt arra. Bámultam a lemenő nap fényében a kőbe faragott táncosokat, az apszarákat, a csontomig hatolt a csend, és potyogtak a könnyeim.

Amikor New Yorkban kimentem a Meleg Büszkeség napjára fotózni, és a sok tízezres tömegben tapintható volt az elfogadás, a közös öröm. A new yorki meleg rendőrök énekkara rázendített a „New York, New York” örökzöldre, és a bámészkodók százai kapcsolódtak be a dalba.

Amikor Új-Zélandon a Doubtful Sound fjordvidéken hajózva a kapitány egyszer csak leállította a hajómotort, és a ránk szakadó csend olyan fájdalmasan szép volt, hogy többen nyeltük a könnyeinket.

Amikor Guatemalában egy apró üzletben kis sámlikon ülve néztük a tulajjal a helyi focimeccset a néma TV-n, miközben a közvetítés a recsegő rádióból szólt.

Elvegyülni Pápua Új-Guineán a fesztivál forgatagában.

Egyiptomban egy csendes éjszakán, apró kis bárkán hajózva, már bebújva a hálózsákomba, amikor elhaladt mellettünk egy óriás tengerjáró elegáns vendégekkel és hangos zenével – megállapítván, de jó, hogy nem azon a hajón vagyok.

Amikor először fürödtem a tengerben, először másztam meg homokdűnét, és először láttam a vadonban oroszlánt.

Amikor sikerült valami, amitől kissé tartottam, azaz amikor sikerült túllépni saját (odaképzelt) korlátaimon. Az inka ösvény végén, a többnapos hegymászástól kimerülten nézni a Machu Picchu romjainál a napfelkeltét. Az első raftingtúrám után kék-zöld foltokkal és karcolásokkal kimászni a partra, fülig érő vigyorral. Amikor végigvezettem a 66-os úton. Amikor lemerültem a tengerbe vagy pár percig én vezethettem egy kisrepülőt. Amikor szemtől szembe találtam magam az ezüsthátú gorillával.

De nem is kell olyan messze menni. A tiszavirágzás csodája.

Késő tavasszal az első napozás a szélvédett teraszon, ahogy felmelegíti a bőrömet a nap. Nyáron a tenger hullámzásának hangja, ősszel rugdosni a faleveleket, télen a friss hó csikorgása.

A szerelmek.

Amikor fülig szerelmes kamaszként kézen fogva futottunk Olimpia stadionjában életem nagy szerelmével. Amikor stoppolás közben alkalmi sofőrömmel egy hűvös éjszaka a meleg motorháztetőn ülve megbabonázva néztük a csillagokat és éreztük, ez nem csak egy rövid utazás lesz. Amikor Helsinkiben egy fiú, akivel már napok óta kerülgettük egymást, megkérdezte, hogy hazavihet-e, és amikor beleegyeztem, boldogan vezetett …  a bicajához. Mínusz 15 fokban azon tekeregtünk, én a vázon ülve. Az a szó szerint forró délután a gőzfürdőben a csodaszép szőke kaliforniai sráccal, akibe a társasutazáson az egész csoport szerelmes volt, de akit pont csak a jelentéktelen magyar lány érdekelt.

Amikor először megérint valaki és végigfut a gerincemen az a jóleső hideg villámlás.

Amikor sikerül valami.

Az elismerések olyan emberektől, akikre nagyon felnéztem. Amikor a Közgázon az érzelmeit ritkán kimutató szociológia tanárom odajött hozzám a TDK versenyen elért győzelmem után, és az orra alatt dörmögve csak annyit mondott: Tudod, Éva, ezért érdemes tanárnak lenni.

Vagy amikor a new yorki egyetemen az idős fotótanár, aki eleinte csak ímmel-ámmal engedett be az óráira (nem volt a fotószak tandíjára pénzem és az ösztöndíj azt nem fedezte) később a szabadidejében foglalkozott külön velem, mert tehetségesnek tartott.

Amikor beleszagoltam a frissen megjelent könyvembe.

A családom.

Tisztán emlékszem, amikor a postaládából kivettem az egyetemi felvételi értesítőt, anyukám épp kint volt a kertben és megmutattam neki a levelet. Nem is az volt a nagyobb öröm, hogy felvettek, hanem látni a megindultságot az ő arcán, ahogy együtt bontottuk fel a borítékot: az ő lánya lesz az egyszerű vidéki család első tagja, aki továbbtanul.

Ahogy apu mindig felvette az egyenruhát és bement dolgozni a Malévhoz, akkor is, amikor nem ő volt szolgálatban, és ő vezette ki a buszt a repülőmhöz, hogy hazaérkezvén elsőként őt lássam meg.

Amikor szalonnát sütöttünk a kertben.

Vagy szüleimnek az a házassági évfordulója, amikor már jobban kerestem és elvittem őket az Opera melletti étterembe, ahol a pincérek is énekeltek. Előre szóltam, hogy majd hozzanak tortát tűzijátékkal, és a kis áriát eléneklő pincérkar vidáman kívánt még sok boldogságot „az ifjú párnak”: a meghatottságtól szipogó anyukámnak és a zavarában hümmögő apukámnak.

A barátaim.

Akik a legszomorúbb karácsonyom is csodálatossá varázsolták. 2014 telén, amikor először értek „árván” az ünnepek, nagyon féltem, hogy fogom ezt túlélni. Aztán egymás után jöttek a telefonok, és olyanok is elhívtak magukhoz szentestézni, akiket alig ismertem.

Amikor általános iskolás táborban kicsit összekaptunk a barátnőmmel, és ő a szomszéd emeletes ágyról egy papírrepülőt dobott az ágyamra, ráírva, hogy „ne haragudj”.

A legkedvesebb gyerekkori barátom, aki évtizedek óta Kanadában él, de ha pár év kihagyás után összefutunk, mindig ugyanott tudjuk folytatni a mondatot, ahol abbahagytuk.

Minden este a Dinnyés klubban, ahol 16-18 évesként megzenésített verseket énekeltünk és a legtisztább barátságokat kötöttük – amiben nem volt semmi érdek vagy hátsó szándék, és mindig nagyon fontos volt, hogy mindent őszintén elmondjunk egymásnak. Vagy ugyanebben az időszakban a Dialógus békecsoport találkozói, ahol még lelkesen hittünk abban, hogy megváltjuk a világot.

Az a legemlékezetesebb kamaszkori buli, amikor annyian és olyan vidáman táncoltunk egy útmenti étterem körül, hogy a rádió bemondott minket, mint forgalmi akadályt.

A volt kollégáim, akikkel épp a napokban ünnepeltük, hogy 25 éve együtt kezdtünk dolgozni az egyetem után első munkahelyünkön, és azóta jóban-rosszban mindig egymás mellett állunk, és akikre mindig számíthatok.

Csodálatos emberek, akiket teljesen máshonnan ismerek, de összeterelve őket egy kirándulásra vagy vacsorára egyből egy hullámhosszon vannak.

A szenvedélyek.

A mindenféle tánc, amit az évek során kipróbáltam – a magyar néptánctól a salsán át a zumbáig. Elmerülni egy könyvben, amiben úgy megszeretem a szereplőket, hogy szeretnék közéjük tartozni. Az előhívó és fixer fanyar illata a fotólaborban.  Amikor különösen szép fényekben sikerül lefotóznom a tájat – vihar előtt, haragoskék éggel.

Ti, az olvasóim.

Akik megírjátok, ha a beszámolóim hatására utaztok el valahova, és ujjongva mesélitek el az élményeket. Amikor fotókat küldtök, amikor segítetek, amikor velem drukkoltok együtt valaminek.

.. és még annyi sok érzés …

Amikor másoknak segítek.

Egy finom vacsora, főleg ha jó társaságban költöm el. Vagy akár egyedül falatozva a világ távoli csücskében, amikor összevillan a szemünk az éttermessel, ahogy ő gyönyörködve nézi, milyen jóízűen lapátolom be a művét.

Amikor meghallok egy dalt, ami régi emlékeket idéz fel, és szétáramlanak bennem az ehhez kapcsolódó érzések.

Amikor a lábfejemre heveredett az imádott félszemű cicám, Cili, hogy ne menjek még el. Amikor elém futott, ha már nem látott egy ideje, vagy éppen sértődött primadonnát játszott, hogy meg se ismer.

Akármeddig gondolkodom, egyre csak olyan emlékek rohannak meg, ami érzelmekről és élményekről szólnak.

Bár vettem nagyon drága dolgokat, a századik helyen sem jön elő a boldog pillanatok listáján – egy új csizma, egy szép ruha csak pillanatnyi, maximum pár napig tartó örömet okoznak.

Sok ajándékot kaptam, de csak egy van, ami nagyon kedves a szívemnek: egy fából faragott, kézzel festett szivárvány, még a kamaszkoromból. Ha költöznöm kellene és csak egy dolgot vihetnék magammal, ez lenne az.

Hasonlóképpen a pénzügyi, anyagi veszteségek sem jelennek meg a legszomorúbb események közt. Bár buktam be ilyen-olyan módon nagyobb összegeket, ha most a veszteségeim közül bármit visszakaphatnék, egy pillanatig nem haboznék, hogy az elveszett cicám legyen az.

Miért van az, hogy ha a boldogságra emlékezünk, akkor legtöbbünknek élmények ugranak be, de ha megkérdeznek valakit, hogy mitől lenne boldog, akkor olyanokat válaszolunk, hogy lottóötös vagy nagyobb autó?

Jön a Karácsony. Mit fogsz ajándékozni? Végiggondolod-e, hogy ahogy Neked is csak pillanatnyi örömet okoz egy drága táska vagy parfüm, a másik fél sem fog ezekre emlékezni pár év múlva? Megéri-e tülekedni az üzletekben és elfecsérelni a pénzt meg az időt ahelyett, hogy együtt lehetnél a szeretteiddel? Eszedbe jut-e, hogy valami közös élménnyel lepd meg a családod és barátaidat, amire majd évek múltán is szívesen emlékeztek?

Egyszer azt mondta valaki, olyan dolgokra kár is az időt meg energiát fecsérelni, amiről nem beszélnél szívesen majd az unokádnak a kandalló előtt.  Ez a gondolat valahogy annyira megragadott, hogy azóta mindent ennek a tesztnek vetek alá. Te mesélnél az unokádnak majd arról, milyen öröm volt lecserélni az iPhone 5-öt az iPhone 6-ra? Viszont fogadjunk, hogy mindig szívesen nézel majd a rajzra, amit a gyereked Neked készített anyák napjára…

Neked mit jelent a boldogság?

Hogyan fogsz örömet szerezni a szeretteidnek az ünnepek alatt?