2016 július 8-10. A Yosemite után Brideportban szálltam meg (Big Meadow Lodge),amely közel van a két következő úticélhoz: a Mono-tó és egy kísértetváros az aranyláz idejéből.
Bodie State Historic Park
Másnap reggel a Bodie State Historic Parkba indultam. Ez egy kísértetváros az aranyláz idejéből, és kicsit félve mentem, mert tavaly a 66-os út során hatalmas csalódás volt a hasonlóképp hirdetett Calico Ghost Town. Onnan egy perc után pánikszerűen menekültem, mert minden egyes háza szuvernirbolt vagy kis étterem volt.
Ez viszont abszolút autentikus. A Bodie State Historic Park az aranyláz idejéből (az 1800-as évek második feléből) fennmaradt település boltokkal, templommal, lakásokkal, belső berendezéssel, bútorokkal. Bár ez csak egy része az egykor virágzó városnak, a száznál is több épület alapján reális képet kaphattam arról, milyen lehetett itt az élet. Az egész területet remekül kialakították, tele van ösvényekkel, ismertetőtáblákkal, de egyáltalán nem üzletiesedett el. Egy kis büfén kívül egy árva kereskedelmi egységet sem találtam.
(A nemzeti parkokba szóló éves bérlet ide nem érvényes, 8 USD a belépő).
Fontos azt is megjegyezni, hogy nem újítottak fel semmit, nem nyúltak a berendezésekhez. Lezárták a szobákat úgy, ahogy voltak, a szanaszét hagyott személyes holmikkal, a székekből és ágyakból kiálló rugókkal, mert azt akarják, hogy így maradjon meg az utókornak.
Az autót egy félreeső parkolóban kellett letennem, aztán elindulhattam körbejárni a települést. Rajtam kívül talán három tucat látogató lehetett ott aznap, ami egyáltalán nem volt zavaró. A hatalmas terepen szinte elvesztek a turisták, sehol nem volt tumultus.
A korabeli leírások szerint Bodie meglehetősen kalandos és izgalmas városka lehetett. Az aranylázban égő felfedezők mellett kínaiak, mexikóiak is szép számmal berendezkedtek itt, no meg számos törvényen kívüli nehézfiú. Zenés szalonok, piroslámpás házak, fogadóirodák működtek a főutcán, és Bodie elsősorban ezekről híresült el, nem pedig arról, hogy bárki meggazdagodott volna az aranyból.
Meglepően sok minden hátramaradt a lakásokban, de erre van logikus magyarázat. Akkoriban nem voltak költöztetőcégek, a családok csak a legszükségesebb holmijukat pakolták fel, amikor több pusztító tűzvész és a bányák bezárása után elköltöztek.
Néhány házba besétálhatnak a látogatók, akár le is ülhetnek az ütött-kopott ebédlőasztal mellé. A legtöbb épületbe viszont üvegajtókon és üvegablakokon keresztül kukucskálhatunk be, és csak tisztes távolból bámulhatjuk a porral belepett szobabelsőket, üzleteket.
Bodie nem is lehetne kísértetváros igazi kísértetek nélkül. Időről időre felröppenek különös történetek ablakon kibámuló kínai nőről vagy épp a temetőben hallatszó gyerekkacajról. Én sajnos semmi ilyennel nem találkoztam, így nem tudom hitelesíteni a mendemondát.
Egy 2000-ben készült televíziós dokumentumfilm bevezette a „Bodie átka” hiedelmet a köztudatba. Eszerint már az aranyláz idején átok sújtotta azokat, akik a településen lopásba keveredtek. A látogatókban a mai napig nyomot hagy, amikor a tájékoztatóanyagokban erről olvasnak.
Az itt dolgozók azt mesélték, nem ritka, hogy jelöletlen dobozokban visszaküldenek apróbb eltulajdonított tárgyakat. Időnként még az is előfordul, hogy levelet mellékelnek hozzá, elmesélve, milyen szerencsétlenség érte őket, miután Bodie-ból hazavittek egy szöget emlékbe.
Mono Lake
Ezután elautókáztam a közeli Mono tóhoz, és ugyanott, ugyanazt ebédeltem, ahol és amit tegnap vacsoráztam (fish tacos a Mobil benzinkútnál), annyira finom volt. A tóból itt tegnap este kaptam már egy kis ízelítőt, naplementekor.
Most megnéztem nappali fényben is a szép pasztellszínű tavat.
Tufatornyok
A legérdekesebb részhez, a tufa tornyokhoz kicsit délebbre kell autózni, a 120 East autóútig, ott bemenni a tó felé, és a „South Tufa” feliratnál letérni. Itt magasodnak az egészen szürreális tufatornyok, amiről a tó igazán híres lett.
Érdekesség, hogy ennek a parkolójában is becsületkassza működik, mint oly sok más helyen. Van egy doboz, mellette egy kis fakk. A fakkból ki kell venni egy borítékot, ráírni a rendszámot, autó típusát, dátumot, beletenni a pénzt, majd letépni a borítékról egy ellenőrző-szelvényt és azt kitenni a szélvédőre. Szerintem az életben nem ellenőrzik, és mégis mindenki betartja.
A parkolótól (3 USD) a tufatornyok rövid séta, és örömmel láttam, hogy tényleg nem mászott fel rájuk senki, ahogy azt a táblákon kérték. Érdekes egy hely, az biztos:-)
Ancient Bristlecone Pine Forest
A következő éjszakát Big Pine nevű településen töltöttem, ami csak a nevében Big, egyébként kis porfészek. Azért álltam meg itt, mert kíváncsi voltam az Ancient Bristlecone Pine Forest nevű nemzeti parkra, ahol a világ legöregebb fái vannak – némelyek közülük négyezer évesek. Gondoltam, felmegyek kora este, akkor nem lesznek sokan, és naplementét is látok. Nos, ez valóban így alakult, nem járt ott este szinte senki, és tényleg lement a nap, de ettől finoman szólva félelmetes volt a hegytető. A fákig végül el se jutottam, mert az utolsó tizenakárhány mérföld földút volt, amire nem mertem rámenni a bérelt autóval, ezeken ugyanis nem érvényes a biztosítás – nem mintha tudtam volna segítséget kérni, ha bármi történik, hiszen mobil lefedettség se volt. Ez tehát kimaradt, viszont életem egyik legvarázslatosabb naplementéjét láttam…
