Hagyományos erdélyi mesterségek őrzői

Erdélyben csodálatos kézműves hagyományok vannak és örömmel láttam, hogy sok család mindent elkövet, hogy életben tartsa ezeket. Néhány találkozást megörökítettem:

Vargyas – Sütő család – festett bútorok

Vargyason a Sütő család négy évszázada, 15 generáción (!) át foglalkozik festett bútorok készítésével és fafaragással.

A falu központjában a templommal átellenben, a színes székelykapus házban laknak és szívesen körbevezetnek a kis kiállításukon.

Néhány jellegzetes székely bútordarabot ismerhetünk itt meg. Ilyen például a „vetett ágy”, amit alvásra nem használtak, csak paplanok, párnák tárolására. Minél magasabbra voltak ezek felhalmozva, annál jobb módú volt a család.

Különleges a saroktéka is, melyben italokat, Bibliákat tároltak. A tárlat legrégebbi darabja is egy ilyen, 1826-ból.

Van néhány falitéka is, melyek a falban levő mélyedést takarják – ezek régen hűtésre vagy széfként szolgáltak.

Végül kalauzom megmutatta a „kontyos székeket” is. A két szék fejtámlája más-más irányba mutat. Ha úgy álltak a székek, hogy a kontyok egymás felé hajlottak, ez békességet jelzett, ellenkező esetben pedig haragot. Ha a családhoz vendég jött, a szék állásából tudhatta, mi a helyzet és ha családi perpatvar közepébe csöppent, már fordult is ki az ajtón.

Minden egyes bútordarab egyedi, kézi gyártmány, nem használnak csavarokat, sőt, a festéket is maguk készítik titkos lelőhelyekről összegyűjtött kövekből kivonva. A bútorkészítésen kívül fafaragással is foglalkoznak, például készítenek sulykolókat is. Ezzel ütötték régen mosáskor a ruhát, illetve a szerszám az udvarlásban is szerepet kapott. Ha egy fiú átadta egy lánynak, az ezzel jelezte jelképesen, hogy megtartja vagy elhajítja.

A második világháború során kis híján megszakadt a hagyomány, öt Sütő fiatalember veszett oda a háborúban, csak egy maradt meg (az üknagyapa), aki folytatni tudta a mesterséget. Kalauzomnak, Sütő Istvánnak három fia van, a legnagyobb, a hétéves Miklós már ott sündörgött az apja körül. Bár amikor megjöttem, kissé hisztizve közölte, hogy ő nem akar körbevezetni, az apukája erélyesen rászólt, hogy márpedig tanulnia kell ezt is. Megadóan ült és figyelt:-)

Ugyan ma már jóval kevesebb bútort rendelnek, mint korábban (a csúcs az első világháború előtt, az 1800-as évek közepén, végén volt), még ma is szokás legalább egy-egy ládikót tartani a székely házban, ha másnak nem, gyerekek kincsesládájának. Fafaragásra is szükség van, a mai napig a család készíti a temetőbe a kopjafákat.

Egészen fantasztikus volt találkozni egy ilyen családdal, akik a mai napig folytatják a faluba 1568-ban költözött testvérpár, József és János által megkezdett hagyományt.

Székelyudvarhely – Lőrincz Zsuzsanna – Artera alapítvány

Az Artera Alapítvány 1999-ben alakult Székelyudvarhelyen. Szűkebb értelemben a Székelyföld, tágabb értelemben egész Erdély hagyományainak ápolását és őrzését tűzte ki célul.

Lelke és motorja Lőrincz Zsuzsanna, aki férjével és négy lányával álmodta meg ezt az alapítványt és végzi a szervezés sokszor emberfelettinek tűnő munkáját. Úgy ápolják az erdélyi népművészet és a sajátos mesterségek hagyományait, hogy közben az időhiánnyal küszködő, az egymásra figyelésről már-már megfeledkező családok tagjait egymás mellé terelik, közös játékra ösztönzik. Ünnepi játékokat, alkotótáborokat, sokadalmakat szerveznek. Minden évben részt vesznek a budapesti Mesterségek Ünnepén és megrendezik a maguk kézműves találkozóját Székelyudvarhelyen is.

Iskola előkészítős gyerekeknek kézműves foglalkozásokat tartanak, felnőtteknek akkreditált szakképzéseket, továbbképzéseket, szakoktatást. De akad a programnaptárban táncháztalálkozó, búcsú és adventi készülődés is.

Kőrispatak – Szőcs család – Szalmakalap múzeum

Kőrispatakon 200 éves hagyománya van a szalmakalapok készítésének. Szőcs Lajos mester 2001-ben hozta létre a szalmakalap-múzeumot, hogy bemutassa ezt a szakmát a nagyközönségnek. A bemutatóteremben meghökkentően sok székely kalapot látunk, de ez nem véletlen – mindnek jelentése van.

Az alapító fia, akit ugyancsak Szőcs Lajosnak hívnak, mosolyogva mondja: ahogy az emberek lassan rádöbbennek, hogy élelemből se a művit kell venni, hanem a természetest fogyasztani, a kalapok terén is visszatérnek a gyökerekhez. Ezeknek a fejfedőknek még volt formája, tartása és jelentése. Ha a karima fel volt tűrve hátul, tegezni lehetett a viselőjét, ha nem, akkor magázni kellett. De azt is azonnal lehetett tudni, mivel foglalkozik az illető.

Ez például egy gazdakalap, a földesurak hordták. Ahány csík van a karimán, annyi hold földje volt – így ránézésre meg lehetett állapítani bárkiről, milyen gazdag.

A cilinderkalapot értelmiségiek hordták: a tanárok, orvosok, irodai dolgozók.

A papikalap a papok viselete volt.

Kőrispatakon a lakosok 70-80 százaléka fonással foglalkozik. Ez az a része a kalapkészítésnek, amely nem igényel beruházást, gépeket, így bárki végezheti.

Régen a kalapkészítés ilyen “fabot” segítségével történt, de ma már komolyabb gépek szükségesek hozzá, melyet kevesen tudnak megvásárolni. Előfordul, hogy például a présgépeket – melynek ára egy új Daciával vetekszik – többen is használják.

A világtól meglehetős elzártságban levő Kőrispatak mindig is önellátó volt. A családok elsősorban gazdálkodással foglalkoztak, kalapokkal csak pluszban, amolyan második műszakban.

A múzeum egyre több látogatót vonzott, feltette a kis települést a turistatérképre. A kezdeményezés annyira bevált, hogy az elhíresült faluba ma már egész nyáron minden héten érkezik 40-50 gyerek. Táboroznak, kézműveskednek, pihennek. A költségeket általában pályázati úton sikerül előteremteni, a nebulóknak nem kell fizetni. A falubelieknek pedig ez hatalmas áldás, hiszen a látogatók munkahelyeket teremtenek és persze vásárolnak is – nemcsak kalapokat, de házi lekvárt, zakuszkát, más terményeket.

Házigazdám teológusnak készült. Ő is, testvére is egyetemet végeztek, de mindkét fiú folytatja apja hagyományát és megtanulták a kalapkészítést.

A fiatalokat is arra ösztönzi, menjenek tanulni, világot látni – de aztán jöjjenek haza, hasznosítsák itthon a tanultakat.

Szőcs Lajos hisz abban, hogy Székelyföld hagyományai mindenkinek elég lehetőséget nyújtanak. Csak körül kell nézni – és már olyan gyorsan sorolja is, a környékbeli településeknek mi a specialitásuk, hogy alig bírok jegyzetelni:

Korond – agyag, taplógomba

Székelyvarság – zsindelyfaragás

Alsóboldogfalva – ciroksöprű

Szentdemeter, Nagykend – csuhéfonás

Mezőfalva – nádkalap, papucs

Gyulakuta – csipkehorgolás

Rava – fakanálfaragás

Hagyomány és tudás van itt még bőven. Olyan is, ami Magyarországon már eltűnt. Meséli, hogy egyszer Hódmezővásárhelyről keresték meg, mert hirtelen 350 szalmakalap kellett egy cserkészcsapatnak. Megtanították az ottani asszonyokat ismét erre a mesterségre.

“Ne menj a nagyvilágba – a nagyvilágot hozd a kis faludba” – búcsúzik el tőlem kedvenc gondolatával.