2015. szeptember 19, szombat
Martin Luther King
Reggel a Civil Rights Museumnál indítottam, amit az egykori Lorraine Motelben rendeztek be. Ennek 306-os szobájában érte Martin Luther King Jr-ot a halálos lövés. Látszik, hogy itt még most sincs nyugi: az utca mindkét oldalról lezárva, csak gyalogosan lehet bemenni, a kapuban pedig biztonsági ellenőrzés.
Peabody Hotel
Utána kevésbé nyomasztó program, a Peabody hotel aulája, ahol minden délelőtt 11-kor különleges esemény tanúi lehetünk. A legenda szerint 1933-ban a hotel igazgatója és annak barátja kicsit kapatosan tértek vissza egy vadászatból és jó viccnek gondolták, hogy a csaliként magukkal vitt három kacsát a szálloda lobbijának elegáns medencéjébe helyezzék. A kacsáknak olyan sikerük volt, hogy utána már nem lehetett eltávolítani őket. Néhány évvel később egy cirkuszi idomár kitalálta, hogy a kacsák minden délelőtt 11-kor lejöjjek a lifttel, és onnan a vörös szőnyegen a szökőkútig vonuljanak, majd délután 5-kor visszatotyogjanak a tetőtérben kialakított esti luxusotthonukba. A „kacsamester” feladatot az úr 1940-től egészen 1991-ig látta el, de a tradíció a mai napig fennmaradt, utódai segítségével. A kacsavonulás hatalmas siker, minden nap turisták százai igyekeznek megpillantani a híressé vált menetet. Érdekesség még, hogy kacsát – a sztárokra való tekintettel – soha nem találhatunk az étterem étlapján, így a hotel francia étterme talán az egyetlen, ami mellőzi a kacsafogásokat. A hotel azt is fontosnak tartja, hogy a vadkacsákat ne próbálja megszelídíteni, ezért minden kacsa csak három hónapot van itt szolgálatban, utána visszakerülnek a természetbe, hogy vadon élhessenek tovább.
Fél 11-kor már hatalmas tömeg tolongott az aulában, úgyhogy minden rábeszélőképességemre szükség volt, hogy egy jó helyet kuncsorogjak ki magamnak a sajtóigazolványom lobogtatásával. Az egyenruhás kacsamester mindig választ maga mellé egy segédet a szállodában vendégeskedő gyerekek közül, aki saját terelésre szolgáló botot és ajándékba egy gumikacsát kap. Ahogy jött le a lift, a tömeg visszaszámlált, a liftajtó kinyílt, és a kacsák – mint valami sztárok a vörös szőnyegen – boldogan totyogtak a szökőkút felé.
Délután 5-re visszamentem, hogy megnézzem a visszafelé terelést is, ami ugyancsak jópofa volt.
Közben pedig Elvis körül forgott minden.
Sun Stúdió
Először a Sun stúdiót látogattam meg, ami nem néz ki valami érdekesen kívülről, egy kis épület egy sarkon, holott jelentősége felbecsülhetetlen: az amerikai rock and roll zene talán legfontosabb helyszíne. Az 1950-es évektől az itt dolgozó Sam Phillips olyan zenészek első felvételeit készítette itt, mint Howlin’ Wolf, BB King, Ike Truner, Jerry Lee Lewis Johnny Cash, Rob Orbison – és persze a király, Elvis Presley.
Az hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a közönség egy része nem szimplán turista, hanem zarándok – itták az egyébként zseniális idegenvezető minden szavát, maguk is hozzátették saját kis történetüket, és még az Elvis mikrofonjával való fényképezkedés sem szokványos szelfiroham volt, hanem megilletődött tiszteletadás. Arra mondjuk felhívták a figyelmet, hogy ne nagyon tegyük közel a szánkhoz a mikrofont – bár Elvis ajkai is érintették, azóta rajongók ezrei csókolgatták már.
A túra egy tárlókkal zsúfolt teremben és magában a stúdióban zajlott, alig fértünk el a két kis helységben. Eredeti magnókat néztünk, és eredeti felvételeket hallgattunk – még annak is hatalmas élmény, aki nem kifejezetten Elvis-őrült.
A stúdióban az 50-es években öt mikrofon volt, ezek egyikével lehetett fényképeket kattintani, de leülhettünk a zongorához is, amin a híres zenészek játszottak. Egy nem agyonkomplikált, kedves, lelkes, barátságos idegenvezetés volt, egy olyan sráctól, aki láthatóan imádja a munkáját és ezt a korszakot.
Graceland
Ha Memphis, természetesen Graceland sem maradhatott ki, a Király giccses otthona. Igencsak megkérik az árát – ha valaki csak a lakóházat akarja megnézni, „megússza” egy 36 dolláros jeggyel, de az egész komplexum bejárása, a repülőgépektől a stúdióig 77 dollárba kerül.
Ehhez elvileg még egy 10 dolláros parkolójegy is adódik, de ha valaki nem lusta pár száz métert gyalogolni, a szomszédos telkeken levő üzletek, gyorséttermek parkolóiban ingyen is ott lehet hagyni az autót.
A látogatók óriási száma miatt nagyon meg van szervezve az egész túra – kisbuszok hozzák-viszik a látogatókat a komplexum különböző részeihez, és mindenki egy ipadet kap, ami egyrészt audioguide, de az érintős képernyővel egyes szobákról, tárlókról további információk hívhatóak elő. A látogatásra a sorban állás és tömeg miatt minimum fél napot kell szánni, nem lehet végignyargalni a helyszínt.
A látogatóközponttól először magához a lakóházhoz vittek minket a buszok, először ezt jártuk körbe. A nappalit, ahol láttuk Elvis zongoráját, az ebédlőt, ahol rengeteg vendég megfordult, az extravagáns dzsungel-szobát és billiárdtermet, de a modern konyhát és mozitermet is. A tárlókban rengeteg személyes tárgy volt, például Elvis és feleségének esküvői ruhája. Számomra a legnagyobb újdonság az volt, milyen sokat, sokféleképpen adakozott Elvis – ahogy a lánya fogalmazott, így tudta feldolgozni hirtelen meggazdagodását.
Kimehettünk az udvarba, ahol Elvis lovakat tartott, és előszeretettel gokartozott. A háznál a látogatás a kis temetőben ért véget, ahol Elvis nyugszik, szülei mellett.
Innen azok, akik csak a házba vettek belépőt, visszatértek a látogatóközpontba, de én mentem tovább. A stúdió nem volt nagy szám, de a két repülő annál inkább: a nagyobbik úgy lett kialakítva, hogy szívesen röpködnék vele én is: van benne kényelmes franciaágy, fürdőszoba, nappali és étkező, így azért el lehetne viselni a hosszabb utakat is. Ugyancsak lenyűgöző volt az autógyűjtemény, igazi csodák az 50-es évekből.
Memphis belvárosa
Vissza a városközpontba, ahol épp elcsíptem a kacsák nyugovóra térését, majd kis séta a Beale utcában, ahol minden ház étterem vagy blueskocsma.
Ekkora már kopogott a szemem az éhségtől, úgyhogy irány a Gus Chicken, ahol az internet szerint legjobb a sült csirke. Nem tudom, milyen a többi, de én ennél jobbat tényleg nehezen tudok elképzelni, annyira tökéletes volt.
Mielőtt visszatértem a szállodába, még megálltam egy kicsit a Mississippi folyó partján, ami ezt egy szenzációs naplementével hálálta meg.
2015. szeptember 20, vasárnap
Reggel már indultam is tovább, a zene másik fellegvárába, Nashvillebe. Kora délután érkeztem meg, úgyhogy gondoltam, valamelyik programot beiktatom még mára, hogy holnap ne legyen túl zsúfolt nap.
Fontanel Mansion, Nashville
A tripadvisoron bukkantam a Fontanel Mansion-ra, amiről sokan lelkendeztek. Egy countryénekesnő és televíziós személyiség hatalmas rönkháza, ami speciel a legnagyobb rönkház a világon. Ezt bő egyórás vezetéssel lehet bejárni, ami annak biztos érdekes volt annak, aki tudta, ki a tulaj, de nekem öt perc is elég lett volna körülnézni – így rettentő unalmas volt végighallgatni egy csomó történetet olyan emberekről, akikről fogalmam nincs, kicsodák. Hát így jártam.
Ismét egy Loews szállodában lakom, és ez is maga a tökély – tényleg minden részlet annyira a helyén van. Csendes a szoba, finom selymes az ágynemű, minőségiek a kis kozmetikumok. Stílusos, karakteres, praktikus – lám, meg lehet ezt csinálni, ha nagyon akarja az ember.
Nashville éjszakai élet
Este bementem a városközpontba, ahol jól meglepődtem, milyen nehéz és drága parkolni, az utcán egyáltalán nincs hely, muszáj volt fizetés helyre menni (a minimális 2 óra 11 dollár volt). Végigsétáltam a főutca bárjain, hatalmas hangulat volt, és a legérdekesebb, hogy mindenféle korosztály táncolt. Az egyik helyen konkrétan egy leánybúcsús fiatal csapat boronálódott össze nyugdíjasokkal, láthatóan nagyon élvezték egymás társaságát. Belépő és kötelező fogyasztás sehol nincs, élő zene mindenhol, szóval nincs semmi lehúzás és lelkesnek tűntek a zenészek.
2015. szeptember 21, hétfő
Reggel kiderült, van ingyenes taxiszolgálat a városba, úgyhogy a szállodában hagytam az autót és bevitettem magam a látnivalókhoz, így megúszván a parkolást.
Ryman Auditorium
A Ryman Auditoriumban kezdtem, ami a country fellegvára, vagy ahogy itt hívják, „anyaegyháza”. Eredetileg templomnak épült, de később átalakult koncertteremmé. Elvistől Bob Dylanig fellépett itt mindenki, de nemcsak zenészek, hanem például Martha Graham is.
A hátsó öltözőkhöz csak vezetett túra keretében lehetett elmenni, itt nem lehetett fotózni, de ülhettem a széken, ahol korábban Johnny Cash.
Kattinthattam viszont képet a város főutcáján levő divatüzletekben, ahol elég sajátos a stílus:-)
Country Music Hall of Fame
Utána átsétáltam a Country Music Hall of Fame and Museum épületébe, ahol egy millió relikvia van mindenféle zenésztől – autók, fellépőruhák, hangszerek. Elég komolyan összerakott kiállítás, a hatalmas muzeális anyaghoz (hangfelvételekhez, dokumentumokhoz) érintőképernyős terminálokon lehet hozzáférni, ha valakinek nem elég a tárlókban kiállított anyag.
Igazi vendéglátás Nashvilleben
Innen visszavitettem magam a szállodába, magamhoz vettem az autót, és kifurikáztam a külváros egy eldugott éttermébe (Monell’s), ami igen előkelő helyen van a tripadvisoron. És milyen jó, hogy kipróbáltam, egészen különleges élmény volt. Maga a kaja is jó volt, sült csirke, egyéb húsételek és egy rakás köret, de a legérdekesebb, hogy nagy közös asztaloknál ültünk a többi vendéggel. Én speciel egy St. Louisból érkezett idős házaspár és néhány San Diegóból idelátogató idős hölgy közt kaptam helyek, előbbiek egy előadásra jöttek, utóbbiak a gyülekezetük éves kirándulásán voltak. Azon jól meglepődtem, hogy totál képben voltak Magyarországról, sajnos a menekültkérdésnek „köszönhetően”.
Délután visszaautókáztam St. Louisba, és ezúttal az Ignatio Hotelben laktam, ami egy nagyon barátságos kis butikhotel a St. Louis egyetem környékén.
Vacsorára csak egy közeli olasz vendéglőbe sétáltam át, hogy kipróbáljam az egyik helyi specialitást, a sült raviolit. Nem is rossz.
