Szerintem nincs ember, aki ne szeretné a vonatozást. Ha választhatok, hogy busszal vagy vonattal jussak el valahova, egész biztos a vonat győz. Fel lehet állni, lehet ide-oda mászkálni, nem kavarodik fel az ember gyomra, ami buszon velem gyakran megesik – de a nyilvánvaló praktikumokon túl a legjobb mégiscsak a zakatolás. Számomra van valami megnyugtató abban, ahogy bámulok ki az ablakon és halkan, monoton ritmusban siklunk a síneken.
Amikor lehetőségem adódott csatlakozni egy kétnapos prágai úthoz a MÁV Nosztalgia szervezésében, nem volt kérdés, hogy ezt ki akarom próbálni. Imádom a vonatokat, és bevallom, már gyakran hajlamos vagyok nosztalgiázni is, úgyhogy duplán vonzó volt, milyen lesz majd régi kocsikban utazni.
Hajnalban, frissen
Reggel 4-kor így nem is volt morgás, amikor a szólt a vekker. Azonnal kipattantam az ágyból. Amikor még bejártam minden nap dolgozni, akkor hétkor is nehezemre esett felkelni. Bezzeg ha utazásról van szó, kora hajnalban is vigyorogva ébredek.
Sok ruha nem kellett két napra, inkább könyveket pakoltam. Gondoltam, biztos majd elunom magam kétszer hat órán át – na, mondanom sem kell, nem sokat olvastam. Teát és szendvicseket is kár volt cipelnem, mert volt minden a vonaton. És mekkora királyság már, amikor nem a műanyag palackból issza az ember a teát, hanem pincér hozza a fehér abroszos asztalkához.
A kivilágított Nyugati pályaudvar gyönyörű volt hajnalban, és a hat órás indulás előtt folyamatosan érkeztek az utasok. A vonat házigazdái mindenkit kedvesen útbaigazítottak, így gyorsan megtaláltuk a helyünket. Három osztály közül lehetett választani. A Standard osztályon pár évtizedes, retro kocsiiban négyszemélyes blokkokban voltak az ülések. A Pullman osztályon két vagy négyfős asztalok körül ültek a vendégek. Itt (ahol én is helyet kaptam), a székek kényelmesebbek, dönthetőek voltak és az utazás teljes időtartama alatt korlátlanul kérhettünk ásványvizet, kávét és teát. Végül ott volt az elegancia netovábbja, az egyetlen Imperial Klub osztály. Ebben az 50-es évek kormányzati utazásait szolgáló exkluzív, tíz férőhelyes szalonkocsiban kétszemélyes fülkékben utaztak az vendégek és teljes ellátás járt a jegyekhez.
Ahogy elindul a vonat…
Magyar ember nem tagadja meg önmagát: ahogy elindult a vonat, azonnal éhesek lettünk. Én nem tudom, hogy alakult ki ez a hungarikum, hogy strandolás és utazás közben muszáj folyamatosan ennünk, de megadtam magam. Rendeltem az étlapról egy virslit – ha már retro a vonat, legyen az a reggeli is!
A mellettem ülő négyfős társasággal gyorsan összebarátkoztunk. A két fiú évek óta együtt dolgozik és minden évben karácsony előtt elmennek a feleségeikkel együtt így négyesben kicsit „kifújni a gőzt”. Idén úgy döntöttek, ne csak a megszokott vacsora legyen a program, hanem toldják meg egy kirándulással. Így esett a választásuk a prágai hétvégére.
Amikor kipihentem a reggelit, felfedezőútra indultam. Végigjártam az egész vonatot, ahol az Imperial Klub mellett az étkezőkocsi is elbűvölő hangulatú. No és bekukkantottam az Orfeum nevű mulatós kocsiba is, de ez csak a hazaúton kapott főszerepet.
Addig-addig sétáltam, míg újra megéheztem, úgyhogy jöhetett az ebéd. És már el is repült az idő, hamarosan begurultunk Prága pályaudvarára.
Itt különböző csoportokra osztottak minket, attól függően, ki melyik szállodába foglalt helyet. Két háromcsillagos és két négycsillagos hotel közül lehetett választani, úgyhogy ha ehhez hozzávesszük a háromféle vasúti kocsit, kész mátrix volt az utazás ártáblája.
Karácsonyi Prága
Különbuszokkal jutottunk a hotelekbe, ahol gyorsan lepakoltunk és már indultunk is vissza a belvárosba. Kis esti városnézés után a karácsonyi piacon kötöttünk ki, ahol abszolút teltház volt. A budapesti Vörösmarty téren is szép kis tömeg volt esténként, de Prága ezen is túltett. Különösen a kürtöskalácsos standokhoz kígyóztak hosszú sorok. Ezeket egyébként a legkülönfélébb cuccokkal töltik meg – sonkával, sajttal, de helyenként fagyival is.
Aki akart, fakultatív vacsorán is részt vehetett, de én alig vártam, hogy a hajnali ébresztő után mihamarabb ágyba kerüljek.
Másnap délelőtt pár órás városnézésre volt még lehetőség, aztán dél körül már indultunk is haza. Ettünk, sétáltunk, ismét ettünk, beszélgettünk, és az Orfeum kocsi sem maradt kihasználatlanul. A kétfős zenekar nagyszerű hangulatot teremtett, úgyhogy hamar beindult a tánc.
Bár én már-már betegesen csak a magamnak szervezett, egyéni utakat szeretem, bevallom, jól esett egyszer „beülni a készbe”. A karácsonyi őrület kellős közepén pihentető volt, hogy végre nem kell semmivel törődni, csak élvezhettem két napig a teljes kiszolgálást. Az utasokkal beszélgetve kiderült, hogy bizony komoly törzsközönsége alakult ki a nosztalgiavonatos utaknak. Aki egyszer elkezdi, rákap a hangulatra – és megértem őket. Ilyen volt a két út két percben:
Ne lepődjetek meg, ha egyszer ismét ilyen járaton láttok:-)
