2010. szeptember 22, szerda
Reggel kettéválogattuk a holminkat, mert átmentünk a Masai Mara nemzeti parkba, de utána úgy terveztük, visszatérünk a Naivasha tó partjára, így csak két napnyi cuccot vittünk magunkkal.
Jó buckás úton 5-6 órát zötykölődtünk, mire megérkeztünk egy maszáj közösség által fenntartott kempingbe. Itt állandóra felállított, ágyakkal felszerelt kényelmes sátrak vártak minket, igaz, a tisztaságuk hagyott némi kívánnivalót maga után. Erre JJ még indulás előtt figyelmeztetett minket, így hoztunk hálózsákokat.
Végre oroszlánok
Gyors ebéd után már indultunk is szafarira, ezúttal nem a megszokott buszunkkal, hanem célszerűen kialakított mini-buszokkal, melyekről remekül lehetett fotózni. Nem kellett sokáig várni és végre találtunk egy oroszlán-csapatot, ráadásul egy olyat, amely épp szétmarcangolt egy beazonosíthatatlan állatot.
Gyorsan lőttem egy videót is:
Úgy látszik, ma oroszlános napunk volt, mert nem sokkal később egy másik csapatba is belebotlottunk, ők már a sziesztázásnál tartottak.
Az oroszlánok – a többi nagymacskával ellentétben – szinte mindig családi kötelékben él. Egy-egy családhoz 1-3 hasonló korú hím, néhány nőstény és a kölykeik tartoznak. Míg a nőstények vadásznak, a hímek feladata a terület védelme.
Persze nekünk semmi nem volt elég jó – mihelyst kipipáltuk az oroszlánokat, a csoport nekiállt nyafogni, hogy leopárdot és gepárdot is akarunk látni. Őket nem sikerült, de azért sok más állattal találkoztunk, pl. végtelenül kecses zsiráfokkal is és láttunk „zebraátkelőt”.
Hívás otthonról:-(
Sötétedés előtt visszaindultunk a kempingbe. Már majdnem odaértünk, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Amikor megláttam a kijelzőt, összeszorult a torkom. Apu nem is tudta kimondani, mi történt, csak annyit, hogy „Évi, gyere haza”. Hasonlóképpen én sem tudtam elmondani JJ-nek a tragikus hírt, csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy most, azonnal haza akarok menni. Néhány útitárs, akik tudtak anyukám betegségéről, rögtön megértették, mi történt és azonnal segédkezni kezdtek összeszedni a holmimat.
Nem volt könnyű megszervezni az indulást, ugyanis a kelet-afrikai nemzeti parkokban tiltott az éjszakai vezetés. Afrika déli részén (Namíbia, Botswana, Dél-Afrika parkjaiban) megszokott az éjszakai szafari, de ezen a vidéken nem. Egyrészt az állatok védelmében, másrészt a nem mindig barátságos helyi lakosság miatt, harmadrészt meg az utak rettenetes állapotára való tekintettel. Így első körben JJ is azt javasolta, hogy reggel induljak vissza a fővárosba, de csak szótlanul ráztam a fejem. Így nekiállt telefonálni és csodával határos módon egy órán belül minden el volt intézve: lett egy autó, egy sofőr, egy biztonsági kísérő és nekivágtunk az éjszakának.
Egész éjszaka vezetés
7 órát tartott az út, közben hajnalban megálltunk a naivashai kempingben összeszedni az otthagyott holmikat, így az ott alvó személyzetet is felvertük. De nem bánták, segítettek, ahogy csak tudtak, mindenki azon volt, hogy elérjem az első gépet Amszterdam felé. Mire a repülőtérre értünk, az Exodus munkatársai már foglaltak nekem jegyet a kora reggeli járatra, így szinte azonnal tudtam indulni. Amszterdamban nagyon kevés idő volt az átszállásra, csak futva értem el a budapesti járatot, tudtam, hogy a csomagom le fog maradni, de nem érdekelt, minél hamarabb apu mellett akartam lenni.
A csapat szinte minden tagja írt emailt az elkövetkező napokban. Biztosítottak az együttérzésükről, utánam küldték, ami a nagy kapkodásban a buszon maradt és beszámoltak az utolsó két nap eseményeiről. Csütörtök hajnalban, amikor én már a repülőtéren voltam, egy hőlégballonozáson vettek részt. Ez nekem is régi vágyam, és mindig azt terveztem, hogy ha egyszer elmegyek, akkor majd mindenképp a Masai Mara parkban és mindenképp a nagy gnú-vándorlás idején. Most nem sikerült, de sebaj, majd egyszer visszatérek. Aztán voltak még két szafarin, csütörtök délután és péntek reggel és sikerült találkozniuk leopárddal és gepárddal, így valóra vált mindazok álma, akik a Big 5 reményében jöttek. Péntek délután visszamentek a fővárosba, ahol szombat délelőtt még meglátogattak egy elefánt-árvaházat és szombat este ők is hazaindultak.
Utóirat
1. Bár levélben már megköszöntem JJ-nek, Bernardnak és Q-nak, azaz a helyi kísérőinknek, valamint az Exodus kenyai és londoni munkatársainak, de ezúton még egyszer kifejezem a hálámat, hogy 24 órán belül hazajuttattak – én ugyanis erre egyedül nem lettem volna képes.
2. Soha nem volt még ilyen nehéz útinaplót lejegyezni – de anyukám mindig nagyon szerette ezeket olvasni és úgy gondoltam, meg kell ezt az utazást is írni. Szeretnék ezzel is rá emlékezni.
Előző bejegyzések:
A ruandai népirtásra emlékezve
Találkozás a hegyi gorillákkal
Látogatás egy ruandai árvaházban és a pigmeusoknál