2010. szeptember 14, kedd
A mai napról nem kell egy regényt írni, mint tegnap, ugyanis egész nap csak buszoztunk. Átléptük az ugandai határt, amit egy kopott kézi sorompó és egy lepattant kis iroda jelzett. Útközben a fiúk gyors is ebédet ütöttek össze az út mellett, vagy 40 iskolás kíváncsi szemei előtt.
Afrika gyöngye
Ugandát Winston Churchill „Afrika gyöngyének” nevezte, ugyanis ebben a kis kompakt országban megtalálható mindaz, amit a látogatók a kontinensen keresnek. Itt él a fele gorilla-állomány, itt van Afrika legnagyobb tava, a Victoria tó, melyből a kontinens leghosszabb folyója, a Nílus ered. Találunk itt magas hegycsúcsokat (Rwenzori), adrenalin-központot és ez az ország a madarászok Mekkája. Két évtizede békés, így már kiépült az alapvető turista infrastruktúra, de még nem kapták fel, sehol nincs tömeg – azaz most a legjobb jönni. A helyzetet jól jellemzik az Internet kávézók, amik már üzemelnek – de áramgenerátorról.
A Bunyonyi tavon 29 sziget terül el, és partját teraszosan megművelt hegyoldalak szegélyezik. Csodaszép a táj, és a kemping – a Lake Bunyonyi Overland Resort – közvetlenül a tóparton van. Az elmúlt 3 éjjel szállodákban aludtunk, de mostantól kezdve sátrazás lesz. Az iroda kétszemélyes sátrakat biztosít, de én nem tudtam még otthon, kiféle-miféle emberrel kerülnék össze, úgyhogy biztos, ami biztos, hoztam magammal egy kis könnyű sátrat. A nekem kijelölt társ, az új-zélandi nő abszolút szimpatikus, de azért jobban érzem magam egyedül egy sátorban, úgyhogy inkább felállítottam.
2010. szeptember 15, szerda
Látogatás egy iskolában
Ma végre nem kellett korán kelni, kényelmesen megreggeliztünk és 10 körül elindultunk a közeli, árvaházi gyerekeknek létesített iskolába. 200 gyerkőc tanul itt, de csak egynegyedük teljesen árva, a többiek félárvák vagy egyszerűen nagyon szegény családból származnak, ezért szorulnak támogatásra. A tó melletti kemping rendszeresen lehetőséget biztosít arra, hogy az utazók meglátogassák az iskolát és adakozzanak vagy virtuálisan örökbe fogadjanak kis nebulókat. Megnéztük a tanórákat, és kicsit beszálltunk az oktatásba, kikérdeztük angolul a számokat és az ABC-t. Aztán ki az udvarra és nagy közös játék volt – a gyerekek megmutatták az ő kedvenc körjátékaikat, aztán az angol útitársaim is a magukét. Vittünk pár focilabdát ajándékba, azzal is tanítottunk pár játékot (pl. hogy a lábak közötti „alagútban” kell gurítani hátra, aztán az utolsó ember előre fut). A fiatal ausztrál gyerek (a „szobatársam” veje) fekvőtámaszt vezényelt a társaságnak, jól meglepődtek a gyerekek, hát még a tanárok, de nevetve utána csinálták.
Aztán visszasétáltunk a kempingbe, útközben szép rálátásunk volt a tóra, készült is pár jump-shot.
Gyors ebéd, majd összeszerveztem pár embert egy hajókirándulásra. Mivel a hajó bérleti díja ugyanaz egy vagy 15 utasra, szóltam néhány útitársnak és sikerült egy hétfős csapatot összeverbuválni, ez ideális létszám volt.
Büntetés szigete
Az egyik angol páros hölgytagja ugyan majdnem visszafordult, amikor kiderült, hogy nincs mentőmellény, nem tud ugyanis úszni, de sikerült maradásra bírni. Elhajóztunk a Büntetés szigete mellett, ahova még 90 éve is a hajadonon teherbe esett lányokat száműzték. Egy ez pár négyzetméteres kis föld, egy csenevész fával – aki ide került, általában vagy éhet halt, vagy menekülés közben megfulladt.
Nagyon kevesen tudtak a partra úszni, néhány lányt pedig az mentett meg, hogy nincstelen, feleséget venni nem tudó férfiak innen szereztek asszonyt az éjszaka leple alatt. Az utolsó, innen kimenekített nő néhány hete halt meg, 105 éves korában. Micsoda érdekes fintora a sorsnak, hogy kamaszként halálra lett ítélve és ilyen szép kort élt meg.
Tánc a pigmeusokkal
A pigmeusok szigetén kötöttünk ki, ahol alig vártam, hogy végre én is óriásnak érezzem magam. Sajnos nagyot kellett csalódnom, ugyanis ők teljesen normális méretű pigmeusok voltak. A sok keresztbe házasodás miatt már nem olyan picikék, mint régen. Ezzel együtt nem bántam meg a látogatást, ugyanis egy kis folklórműsort adtak nekünk, énekeltek és táncoltak, persze némi borravaló reményében, amit szívesen le is perkáltunk.
A gyerekek, akárcsak az árvaházban, itt is fürtökben lógtak rajtunk és nem győzték kíváncsian, hitetlenkedve simogatni fehér bőrünket.
Este visszahajókáztunk a kempingbe. Alig fejeztük be a vacsorát, JJ szólt, hogy valaki keres. El nem tudtam képzelni, mégis ki talált meg engem a Bunyoni tó partján. Kiderült, hogy itt a kempingben van egy magyar lány, ő hallott rólam azoktól a társaitól, akikkel együtt voltunk az árvaházban és megkeresett. Ügyvédként dolgozik, egy ötfős csapattal járja többé-kevésbé ugyanazt az útvonalat, amit mi, jól eldiskuráltunk.
Előző bejegyzések:
A ruandai népirtásra emlékezve
Találkozás a hegyi gorillákkal
Olvasd el a többi részt is: