2017. február 3-5. Búcsút intettem a tengerpartnak és irány az ország belseje, Kolumbia kávérégiója – ha szerencsém lesz, talán Eldorádót is megtalálom:-)
Repülés Pereirába
Ismét Viva Columbiával repültem, egy késő esti járattal, és ezúttal a csomagom is megérkezett. Pereirában szálltam le, a kávérégió egyik nagyvárosában. A reptéren valami sugallat hatására megkérdeztem egy hátizsákos lányt, nem a Kolibri Hostelbe megy-e, és hát de. Mázlim volt vele, mert volt adatkártyája, így hívott übert, sőt spanyolul is tudott, úgyhogy minden nehézség nélkül, negyed áron jutottam a hotelbe (az über itt kb. fele annyi, mint a taxi, és mi ugyebár feleztük is a tarifát). A Kolibri Hostel nagyon helyes szállás, csak hát mint a hostelek általában, elég hangos, de szerencsére van szuper füldugóm. Életem egyik legjobb beruházása volt az az ötezer forint, amit egyedi kialakítású, fülemre szabott füldugóra költöttem.
Érkezés Salentóba
Másnap reggel aztán már indultam is tovább, busszal Salentóba (másfél óra, 6.500 COP).
Szerencsére be is tudtam csekkolni, úgyhogy lepakoltam és egy órakor már a városka központjában voltam. Randevúm volt ugyanis, a helyi legjobb kávéház vezetőjével. Ennek különös története van.
Instagramról kávéfarmra
Amikor Kolumbiába készültem, annyira szerettem volna megismerni egy kávéfarm működését. 113 ország után már kevés újdonság van, kávécserjét is láttam már, turistás bemutatót is, de valami másra vágytam. Az világos volt, hogy ha erre van valahol esély, az Salento környéke, de akárhogy túrtam a netet, csak olyan túrákat találtam, amiken már rég túl voltam: félórás gyorstalpalók turistacsoportoknak.
Aztán pár hete, indulás előtt lőttem egy fotót. Szoktam látni az instagramon, hogy a Lonely Planet meg szokott osztani olyan képeket, amin rajta van az útikönyvük, és gondoltam, egy próbát megér. Letettem a könyveket egy matracra, mellé a fényképezőgépet és egy kávéfőzőt, és odaírtam, hogy jó kávétúrát keresek. Bejelöltem a Lonely Planetet (nyilván sok ezer más kísérletezővel együtt), és hopp, horogra akadtak. Kiszúrták a fotót, tetszett nekik, és megosztották. Ennek hatására lett pár tucat új követőm, és ahogy végignéztem őket, megakadt a szemem egy ismerős néven: Cafe Jesus Martin. Eszembe jutott, hogy olvastam róluk, mindenki áradozott arról, hogy náluk a legjobb a kávé Salentóban.
Még egy pici lökés kellett a sorsnak – írni egy kétsoros emailt, hogy mikor érkezek a városba, és lenne-e kedvük beszélgetni velem. Volt. Egy egész délutánt a kávéfarm megismerésével töltöttem, személyes idegenvezetőt kaptam, aki az égvilágon mindent elmesélt a kolumbiai kávékról, történetéről, feldolgozási módokról, a kávéültetvényükről, de még a dolgozók ebédlőjét is láttam. Beszéltem a szakácsnénitől kezdve a tulajdonosig (fotón!) mindenkivel, úgyhogy pont abban volt részem, amiről mindig is álmodtam.
Cocora-völgy
Másnap délelőtt a Cocora völgy felkeresése volt a program, ahol a világ legmagasabb pálmafái élnek. Az óriási viaszpálma Kolumbia jelképe, nemzeti büszkesége, és akár 50-60 méter magasra is megnő.
A városból „Willy” járgányokkal lehet eljutni a túraútvonal kezdetére. Ezek a régi dzsipek még az USA-ból kerültek ide, és gyakorlatilag a helyi buszokat helyettesítik. A 2. világháború után Amerikában egy rakás fölös, eredetileg a katonaságnak gyártott dzsip volt, és ügyes kereskedők itt találtak piacot nekik. A helyiek teljesen rákattantak, mert abszolút hasznos a kávéfarmokban. Kedveskedve mulitas mécanicas-nak, azaz mechanikus öszvérnek becézik.
A Willy legfőbb jellemzője, hogy soha nincs tele – nem ritka, hogy a 6-8 fős járgányokkal simán utazik 14-16 ember. Aki nem fér el bent, a korlátokba kapaszkodva áll valamelyik szélen. Ugyanígy roskadásig megrakják áruval is: kávéval, banánnal, de ha költözik a család, ülőgarnitúrával és tévével is. A Willy mindent kibír. A Willyket úgy szeretik, még Armeniában saját fesztiváljuk is van (Yipao).
A séta egyébként csodálatos volt, és nemcsak a pálmák miatt. A dimbes-dombos táj önmagában is megkapó.
Több fotó: ITT
Délután pedig a városkában bóklásztam, ahol vasárnap lévén nagy nyüzsgés volt. Mindenki fel-alá korzózott, és szuper hangulat volt. Olyan lazák, kedvesek, jóindulatúak ezek a kolumbiaiak, már nem is emlékeztem a főváros veszélyeire, itt aztán teljesen biztonságban éreztem magam. Imádtam a színesre festett ajtókat, a gitározó öregurakat, a bowlingmeccsek hangulatát, az utcákon hömpölygő családokat, a mókás Willyket és a méltóságteljes lovasokat. Salento belopta magát a szívembe.
Több fotó: ITT
Szállás
Coffee Tree Hostel
A városka szélén, így a főtér zaja már nem ér el ide. Nagyon ízléses szobák, egy picit drágább az átlagnál (110.000 COP).
Étkezés
A főtéren rengeteg étterem és kitelepült büfé van. A helyi nevezetesség a pisztráng, amihez a patacon a népszerű köret (sült főzőbanán). Nem drága cucc, mindössze 11.000 COP.
Az én nagy kedvencem pedig az arepa de choclo, grillezett édeskukorica-palacsinta lett, friss sajttal – ebből mindkét nap kettőt is benyomtam (3500 COP).
Éjszakai élet
Salento népszerű klubja a Los Amigos, ahol a tejo nevű nemzeti sportot űzik. Lényege, hogy egy fémkorongot eldobva közel 20 méter távolságból el kell találni egy kis méretű célpontot, ahova apró, lőport tartalmazó borítékokat helyeznek, így sikeres találat esetén kis robbanás történik. Egy darabig néztem a játékosokat, de senki nem robbantott.
Ezzel el is búcsúztam a kávérégiótól – indulok tovább még délebbre, ősi városokat felkeresni.