Kedves blogger kollégák …

Az utóbbi hónapokban többször is csak ingattam a fejem néhány blogger-kolléga bejegyzését látva. Sokat hezitáltam, kommenteljek-e náluk, időnként megtettem, máskor nem… a helyzet ugyanis korántsem annyira egyszerű.

Egyrészt nem elegáns másoknál trollkodni, még ha úgy is gondolom, igazam van. Másrészt nem beszélhetek magas lóról, már csak azért sem, mert én is elkövettem számos hibát. Idő kell hozzá, hogy az ember megtanuljon dolgokat, és egészen más világításba helyeződjenek egyes viselkedésformák. Úgy is mondhatnám, nem okosabb vagyok, csak tapasztaltabb… A mai napig tanulok, de vannak olyan témák, melyekről ma már nagyon határozott véleményem van. Elszórt kommentek helyett inkább összegyűjtöttem néhány tanácsot, amit szeretnék minden utazó – és különösen minden bloggerkolléga – figyelmébe ajánlani. Utóbbiak ugyanis azért lettek népszerű bloggerek, mert sokan hallgatnak rájuk – és ez nem csak lájkokkal, de felelősséggel is jár.

Ne fogdosd!

Egy csodálatos világban élünk. Különleges növények és állatok fantasztikus összhangjában, ahol minden mindennel összefügg. Az érzékeny ökoszisztémában megvan minden egyes növénynek és állatnak a szerepe, egymásra utalva, egymást segítve.

És itt vagyunk, mi emberek. Lássuk be, mi vagyunk azok, akire a többi élőlénynek az égvilágon semmi szüksége, viszont nekünk ők az életet jelentik. Élelmet, meleget, lakhatást. Ahelyett, hogy hálát adnánk ezért az égnek és csendben meghúznánk magunkat, úgy viselkedünk a bolygónkon, mint az elefánt a porcelánboltban – csak törünk és zúzunk.

Kiírtjuk az erdőket, szerencsétlenkedésünkkel kihalás szélére űzünk állatfajokat, szennyezzük a vizeket, felmelegítjük az egész bolygót.

De nézzük specifikusan, mi kárt tesznek az utazók és hol van a bloggerek – vagy a mai divatos szóval, az influencerek – felelőssége.

Nem a nyilvánvalóra gondolok, hogy ne szemetelj, ne taposd le a virágot, ne gyújtsd fel az erdőt. Hanem arra, amikor úgy használunk szórakozásra állatokat, hogy azzal ártunk nekik. Sokszor ezt “ártatlanul” tesszük, hiszen nem is vagyunk a tudatában annak, hogy káros az a gyakorlat, amiben részt veszünk.

Egy konkrét példa. Nemrég egy bloggerkolléga rájasimogatásról közölt lelkes élménybeszámolót, azzal érvelve, hogy „nem volt kerítés és póráz”, így nyilván nem kényszerből vették körbe őket az állatok.  Az érvelés meglehetősen cinikus, hiszen nem várható el egy haltól, hogy átgondolja azt, mégsem kér a naponta eléje szórt kajából (amivel odacsalogatják a turisták hajóihoz), hanem inkább elúszik jó messze. Pedig a faj fenntartása érdekében ezt kellene tennie. Kimutatták kutatások, mennyire káros beavatkozás a természet rendjébe etetéssel befolyásolni rég kialakult migrációs útvonalaikat vagy épp az ember által összefogdosott étellel megfertőzni őket.

Magam is beleestem számos hibába, elefántháton utazástól az oroszlánsimogatásig. Van egy rakás dolog a blogomon, amit legszívesebben kitörölnék – de képmutatás lenne. Úgyhogy nem valamiféle erkölcsi felsőbbrendűségből írom mindezt, hanem mert  több év, évtized elteltével egyre többet megtanul az ember. Higgyétek el, utólag minden ilyen „élmény” inkább szégyenérzet, mint vidám emlék.

Sokak életében nagy álom, hogy delfinekkel ússzanak. Higgyétek el, tapasztalatból mondom, elkeserítő őket zárt uszodákban látni. Sőt, a szabadtéri programok közül is érdemes olyat keresni, melyek során nem etetik az állatokat és árgus szemekkel figyelnek, nehogy összetapizzátok őket. Nem kell nagyon messze menni, van ilyen Eilatban is.

Ha nem szabad, ne fotózd

Életem legelső igazán egzotikus utazásán, 1995-ben Guatemalában az Atitlan tó partján lefotóztam egy kis szobrot. Egy templom oltárán ült és világosan oda volt írva, hogy nem szabad fotózni. Nem értettem, miért, úgyhogy suttyomban kattintottam egy képet. Nemcsak hogy a kép nem sikerült, de a gépemen valami beakadt és órákig nem működött. Az utazás első napja volt, hátamon jeges veríték kúszott le, hogy nem lesznek fotóim. Akkor még egy db kamerával és egy db lencsével utaztam, nem volt tartalék. Szerencsére a gép magához tért, én viszont megfogadtam, soha  többet nem fényképezek, ha nem szabad.

Most, bő két évtizeddel később már nem csak babonából kerülöm a tiltott fotózást. Mostanra már megértettem, annak mindig oka van, ha ilyen táblával találkozunk. Néha fizikai oka, mert károsítaná a vaku a freskókat és mivel a turisták túlnyomó részének gőze nincs, hol tudja letiltani a vakut, egyszerűbb teljesen betiltani a fotózást. Máskor egyszerűen azt szeretnék, hogy mindenki csendesen figyeljen, mint például a világító parázsférgek barlangjában Új-Zélandon. És van, amikor a fotó megtiltása azért van, mert azzal megsértenénk a helyieket – mint az én esetemben, a szent szobornál.

Fontos megérteni, hogy ha nem lehet fotózni, annak mindig nyomós oka van. Mi, a relatíve jómódú fehér turisták vagyunk sok helyen a fő jövedelemforrás, így feleslegesen nem kekeckednek velünk. És ha jó okuk van a tiltásra, akkor azt illik betartani.

Szintén bloggerkolléga tett közzé pár hete néhány fotót Varanasiból, ahol épp halottakat égettek. Egy olvasó rá is kérdezett, hogyhogy fényképezett, hiszen ott az nem megengedett. A válasz az volt, hogy valóban, de a taxis elvitte őt egy olyan háztetőre, ahonnan feltűnés nélkül lehetett képeket készíteni.

Én tényleg mániákus fotós vagyok, de az életben nem jutna eszembe egy temetési szertartáson fotózni. Magam se örültem volna, ha a szüleim temetésén turisták azt teszik. Ez egyszerűen halottgyalázás. Hidd el, fotók nélkül is emlékezni fogsz erre.

És ha már itt tartunk: ha embereket fotózol, jobb rákérdezni, nem bánják-e. Akárcsak egy kérdő tekintettel, biccentéssel, ha nem tudod a nyelvet. Nemcsak udvariasságból, de sokszor jobb is lesz a fotó, ha mosolyognak Rád.

Nem vagyunk egyformák

Az utóbbi években egyre gyakrabban tűnnek fel olyan blogok, melyek azt hirdetik, dobj el mindent, „lépj ki a komfortzónádból”, és vágj neki pénz nélkül a világnak – stoppolj, aludj helyieknél, bízd magad a jószívű idegenekre, lásd a világot 3D-ben, élvezd a csít.

Én magam is igyekszem minél több olvasót utazásra biztatni, megmutatni nekik alternatív szálláslehetőségeket, olcsó repjegyeket és ezer más trükköt, de azért lenne itt pár dolog.

Az egyik az, hogy nem utazhat mindenki. Nem kellene azt hirdetni, hogy ez a lehetőség bárki előtt nyitva áll, mert ez nem így van. Nem mehet világgá, akinek iskolás gyereke van, ápolásra szoruló szülei, stb. Meg hát nem is akar mindenki világgá menni. Bármily nehéz belehelyezkedni más fajta gondolkodásmódba, van, akinek egyszerűen jó otthon a családja körében és megelégszik azzal, hogy elmegy minden évben egy-két hét szabadságra. Úgyhogy könyörgöm – ne írj több blogbejegyzést arról, hogy “turista versus utazó”. Már csak azért sem, mert ezzel lenézed az olvasóid többségét, akik valószínűleg az általad pejoratív turista kategóriába esnek.

A másik elgondolkodtató aspektusa ennek a történetnek az, hogy ha mindenki eldob mindent, és mindenki nekivág a nagyvilágnak, akkor kinek lesz autója, amit le lehet stoppolni és kinek lesz háza, ahol aludni lehet? Erre gondoltál már?

Ugyancsak rezeg a léc, ha belegondolunk, hogy mi elindulunk a relatív jómódú Európából és ingyen vendégeskedünk szegényebb népeknél. Jogosan érvelhettek, hogy nem kényszer az autósnak felvenni a stoppost vagy a kanapészörfös vendéglátóknak befogadni az utazót  – ha nem okozna ez nekik örömöt, nem tennék. Így van, és én nem is vagyok ez ellen. Csak nekem kerekebb a történet, ha látom a másik oldalt – amikor ezt valamilyen formában visszaadják az utazók. Amikor ők Budapesten nem az anyucinál alszanak vagy nem pénzért adják ki a lakásukat, hanem maguk is befogadnak utazókat. Amikor nemcsak kapunk, kapunk és kapunk, hanem adunk is.

Biztonság

Egyre gyakrabban látni, olvasni híreket olyan esetekről, amikor vakmerő szelfizés közben halnak szörnyet fiatalok. Rettentő tragikus, ahogy fiatal életek törnek ketté csak azért, hogy egy menő fotó készüljön az instagramra. Ennél is elkeserítőbb látni, hogy egyes weboldalak kifejezetten reklámozzák a veszélyes mutatványokat, rossz példát mutatva a követőiknek. Egy jó példa erre az a videó, amit Sri Lanka egyik ikonikus vonatútjáról osztott meg az Unilad.

Nem voltam könnyű helyzetben, amikor megláttam. Egy konferenciáról ugyanis személyesen ismerem a megrendelőt, a Sri Lanka-i turisztikai hivatal vezető munkatársát, aki ujjongva lelkesedett az elkészült műért. Én viszont valamilyen szinten személyesen is érintett voltam, hacsak távolról is. Egy unokatestvérem ugyanis kamaszként pont egy vonatból esett ki, mert a peronon, nyitott ajtónál utazott. Hónapokig volt kómában és elmondani nem tudom, milyen izgalmakat élt át a család. Szerencsére magához tért és felépült, de én egy életre megtanultam a leckét, hogy nem utazunk vonaton nyitott ajtónál.

Nyilván valami merészet, szokatlant, “menőt” kell alkotni, hogy egy blogger vagy videós kitűnjön a tömegből. De közben szem előtt kell tartani, hogy nem mindenki olyan ügyes és tapasztalt ilyen dolgokban, és ha valaki utánoz minket, akkor bajba kerülhet. A videó készítője most az egekben van, mert több millióan megnézték a videót, hiszen nagy portálok osztották meg, köztük a Natgeo is. De nem kívánom neki, hogy azt is megtudja, milyen ez, ha valaki ennek mintájára kihajol a robogó vonatból és megsérül…

 

Miért is mentél oda?

Kétféle utazó van.

Az egyik mindig azt keresi, amit otthon megszokott, a másik pedig kíváncsian várja, milyen új élmények érik.

Időnként azért ingatom a fejem, mert azt olvasom blogbejegyzésekben, hogy túl meleg, túl hideg, túl szemetes, túlságosan “más”. Nem feltétlen azt várom, hogy csupa művi vidámság legyen minden blogbejegyzés és minden fotó, hiszen az utazás árnyoldalait is be kell mutatni. De más az, amikor csak konstatálja az ember, hogy Kínában bizony köpködnek az utcán az emberek,  és más az, amikor emiatt rögtön azt írja valaki, nehogy oda utazzunk.

De, igenis, kell a biztosítás

Többször láttam utazós fórumokon, és sajnos blogger kollégáknál is, hogy azzal érvelnek, nem kell biztosítást kötni. “Én is utazgattam három hónapig nélküle, és nem történt semmi baj” – szokott hangozni az “érvelés”. Vagy hogy igyál pálinkát, és az mindenre jó.

Csak az elmúlt egy évben történtek az alábbiak.

Leukémiás lett a kedvenc bloggerem (Hecktic Travels) Kanadából. Ez külföldön került ki, ahol drága teszteket kellett csinálnia, megkapta az első kezelést, aztán azonnal haza kellett térnie.

Megsérült a gerince egy szintén kanadai ismert bloggernek (Legal Nomads). Épp ő is utazgatott, de  mihelyst kicsit stabilizálni tudták, azonnal hazaszállították. Hónapok óta ágyba kényszerülve él, és hosszú, drága kezelés-sorozat vár rá.

Motorbalesetet szenvedett a sokatok által ismert Sárga ruhás lány.

Egy viszonylag egyszerű betegség (arcüreggyulladás) miatt orvoshoz kellett mennem Új-Zélandon, ahol az orvosi konzultáció és a gyógyszerek közel 100.000 forintba kerültek.

Nos, a fenti helyzetekben nem tudom, mit csináltunk volna, ha nincs biztosítás – szerencsére ezekben az esetekben mindenkinek volt. Ilyenkor ugyanis fabatkát sem ér a pálinka és az sem érv, hogy bezzeg Jóska nem kötött biztosítást és nem is történt baja.

… és a többi

A fentiek csak a kirívó példák a közelmúltból. Nyilván van ezer más vetülete a felelősségteljes utazásnak – onnan kezdve, hogy eldobható műanyag palackok helyett legyen nálad mindig kulacs, egészen addig, hogy legalább alapszinten legyél tisztában a helyiek szokásaival, nehogy megbántsd őket.

Élj így, utazz így – és ha blogot írsz, többszörösen figyelj arra, milyen példát mutatsz a követőidnek.