Grúzia 5/4: Kazbegi és Mtskheta

Ma már meg is vigasztalódtam, hogy nem a szervezett kirándulásokat választottam, hanem a jóval drágább autóbérlést, olyan csodálatos napom volt.

Először is kialkudtam, hogy a 12 órás kicsekkolás helyett hadd maradjak délután 2-ig és tőlem teljesen szokatlanul fél napot el se mozdultam a medence mellől. Nyár-zárási pánik lehetett.

Aztán csak összeszedtem magam és irány Kazbegi. Először persze be kellett pakolni az autóba, aminek nem tudtam kinyitni a csomagtartóját, de a parkolóban két kedves fiatalember kisegített. Nem jutottak messzire, mert amikor bepakoltam, nem tudtam lezárni – egyszerűen nem értem el a felnyíló ajtaját:-) De visszajöttek és becsukták. Nem állítom, hogy kecsesen tudok beszállni az autómba, de nem is készül róla élő facebook közvetítés.

Mivel elment a fél nap, még jobban is jártam, mert a késő délutáni fényekben autóztam fel a hegyekbe. A google.maps másfél órát írt a 170 km-re. HAHA. Ezek még nem látták, milyen szép! Van víztározó, kolostor, még egy roskadozó emlékmű is, melyet az orosz-grúz barátság tiszteletére emeltek 1983-ban.

Este 8-ra értem a faluba, már erősen sötétedett. A booking-on foglalt szállást képtelen voltam megközelíteni, építik a kis település majd minden mellékutcáját. Egy ideig még felmerészkedtem a járgánnyal –ahova bárki fel tud menni, én is, azzal nincs gond, de egy idő után akkora kőhalom állta az utam, hogy tényleg nem volt tovább. A kőhalom túloldalán állt fekete ruhájában Nino, a vendéglátóm, és integetett, próbáljam meg a másik irányból. Igen ám, de én a kamionommal nem nagyon tudtam megfordulni a keskeny utcában, tolatni meg életveszélyes egy építési területen, ahol akkora lukak voltak az úton, amiben egy tehén is eltűnik.

Többek közreműködésével nagy nehezen visszavergődtem a főútra és úgy döntöttem, ott keresek szállást, ahol le tudok parkolni. Hagytam veszni a foglalást (14 euró) és kerestem egy másik szobát, szerencsére akadt is.

A házigazdámnál lehetett reggelit is rendelni, 12 lariért igazi terülj-terülj asztalka várt. Mint minden ide tévedő látogató, én is úgy terveztem, feltaxizok a hegytetőn trónoló Gergeti kolostorhoz. A település főteréről is látszott, igaz, picikének tűnt.

Többen mondták otthon, hogy nem szerencsés, hogy egyedül utazom, mert száz lari lesz a taxi, de az, hogy én egyedül indultam el, nem jelenti azt, hogy itt is egyedül vagyok. Ahogy kikecmeregtem a járgányomból, hogy keressek taxit, már ott is termett mellettem egy muki, hogy ugye a Gergetihez igyekszem. Bólintottam. Már csak egy utas kellett neki a teli dzsiphez, 20 lari oda-vissza 40 perc várakozással fent jó lesz-e. Nem is alkudtam, induljunk.

Korábban volt egy olyan kósza ötletem, hogy ha már az ország legerősebb autója nálam van, ne próbálkozzak-e meg egyedül, de mindenki lebeszélt. És igazuk volt. Annyira durván szörnyű az út, hogy ide tényleg helyismeret kell és milliméterre érezni, mekkora az autónk. Néhány vakmerően nekivágó, de falfehér arcú turista látványa meggyőzött, hogy jól döntöttem.

A többi utastárs csupa idős, duci grúz néni volt, akik úgy dülöngéltek hátul, mint megannyi zsák krumpli és istenien szórakoztak. Gurgulázós nevetésük ragadós volt, elöl a sofőr és én is végig kuncogtuk az utat. Ő egyébként elég sajátosan vezetett – bal kezével pörgetve a kormányt, a jobbal meg erősen markolva egy kapaszkodót.

Fent a kolostornál a panoráma volt az első számú attrakció, a kolostor csak másodszereplő. Kicsit irigykedve láttam a fent sátorozókat, akik a hozzám hasonló kényelmes turisták megérkezése előtt magukénak tudhatták a látványt.

Visszazötyögtünk a városba, ebéd, aztán felmentem kávézni egyet a város pöpec butikhotelébe, a Rooms-ba. Elképesztő kilátás van a teraszról, de 155 euró itt egy szoba.

Tbiliszi felé már az autónak megfelelő sebességgel és határozottsággal vezettem, bár nem tudom még levetkőzni a beidegződéseket, hogy a kétsávos utat két sávosnak kezelem és irányváltáskor kiteszem az indexet. Az viszont jó érzés volt, hogy nem kellett félnem az út szélén sokakat leintő rendőrökről, valahogy éreztem, hogy engem nem fognak egzecíroztatni.

Mielőtt visszaértem volna a fővárosba, még megálltam Mtskheta katedrálisánál. Nagyon szép, csak azt nem szeretem, ahányszor le kell gépelnem blogba, instagramra, bárhova, kereshetem ki, hogy kell betűzni – van aki ezt meg tudja jegyezni? A magyar wiki szerint Mcheta, de az még furcsább.

A grúzok számára jelentősége felbecsülhetetlen. Itt tették hivatalosan a kereszténységet államvallássá, ráadásul a világon az elsők között, még a Római Birodalmat is megelőzve, időszámításunk szerint 337-ben. A Szvetichoveli Székesegyházban található a legenda szerint Jézus köpenye, amelyet egy grúz férfi, Elias szerzett meg egy római katonától.

A városban nemcsak ez tartozik a világörökséghez, de a közeli hegyen található Jvari kolostor is, benne egy hatalmas fakereszttel.

Csodálatos panoráma nyílik innen a folyóra.

A két templom között autózva, a folyóparton egy hatalmas étterem áll. Sajnos “rendes” betűkkel nem volt kiírva a neve, úgyhogy inkább lefotóztam, hogy meg tudjam mutatni. Turista egy szál se volt, viszont tömve helyiekkel és mindenki két specialitást evett: a cserépedényben felszolgált babfőzelékszerűséget (“lobio”) és a húsgombóccal töltött tésztabatyut (“hinkali”). Utóbbinál már olyan rutinosan szürcsölöm ki a tésztatasakból a húsgolyót a levével, mintha az anyatejjel szívtam volna magamba a rutint. Két dolgot kell tudni, hogy igazi grúznak tűnjön az ember: jól meg kell szórni borssal és nem szabad megenni a “csumáját”, ahol megfogjuk.