Iszfahán

2018. április 9.

Búcsút vettem a hangulatos hostelemtől és fogtam egy taxit a buszpályaudvarra. Ott a szokásos káosz után megtaláltam a buszom, ami szerencsére megint a legkényelmesebb, lábtartós típus volt. 10.30-kor indultunk és este 6 körül érkeztünk meg Iszfahánba, jó hosszú út volt, de szinte végig szunyókáltam, fárasztó dolog ez a turistáskodás. Csak egyszer volt mosdószünet, úgyhogy ilyen utak előtt csínján kell bánni a kávéval és egyéb folyadékokkal.

Az étteremben, ahol a félórás szünet volt, teljes nihil volt, csak egy kisbolt üzemelt egészségtelen rágcsákkal. Ott lógattam az orrom, de nem sokáig, mert egy családnak feltűnt, hogy kétségbeesetten nézelődök és azonnal osztottak nekem is az isteni házi kosztjukból. Egyébként is nagyon cuki volt velem mindenki, szóltak, hogy kössem be magam, adtak párnát a hátam mögé és igyekeztek beszélgetni velem. Volt egy rendőri ellenőrzés is, azt mondták, ópiumot keresnek, mert pont a csempészútvonalon vagyunk. Ki kellett szállni mindenkinek a buszból és minket is, a csomagokat is és a buszt is végigszagoltatták egy kutyával.

Megérkezvén Iszfahánba a pártfogó családom hívott mobilos alkalmazással (Snapp) nekem taxit, így pont a hivatalos taxis tarifa felét fizettem a fuvarért a hotelbe. A szállodán igencsak meglepődtem, mert a 23 dolláros éjszakai ár alapján sokkal lepukkantabbnak gondoltam, de egy abszolút korrekt hotel, tiszta, fürdőszobás szobákkal, a legjobb eddig az út során.

Szállás 3 éjszakára

Iran Hotel, 23 USD per éjszaka, fürdőszobás, modern szobában, reggelivel
Web: iranhotel.biz

Csendes, kényelmes szoba. Három talpraesett fivér a tulajdonos, kiválóan beszélnek angolul, minden kérdésre azonnal tudják a választ és mindent jó áron el tudnak intézni.

2018. április 10.

Iszfahán a Zayandeh folyó két partján terül el – ma az attól északra fekvő látnivalókat jártam sorba és holnapra hagytam a folyó túlpartján fekvő örmény negyed templomait. A szálloda tökéletes helyen van, épp félúton a két kupac látnivaló közt, így mindet könnyedén elérem gyalogosan. Igaz, ma 25 ezer lépés (14 km) felett mutatott estére a lépésszámláló:-).

Az eddigi városok közül messze itt volt a legtöbb turista és minden egyes épületbe (a két mecsetbe és a három palotába) 200 ezer rialos belépőt kellett fizetnem. Ez ugyebár soknak hangzik, de csak valamivel több mint 3 euró.

Kakh-e Chehel Sotun

Első utam a Kakh-e Chehel Sotun palotába vezetett.  Először ugyan egy rossz udvarra tértem be, amely egy szigorúan védett kormányzati intézmény volt, meg is szeppentem, ahogy szaladt felém egy kiskatona. De a fülig érő mosolyával csak annyit mondott, hogy Welcome in Isfahan, és megkérdezte, mégis mi járatban vagyok. Udvariasan – és kiváló angolsággal – útba igazított, hol találom a keresett palotámat.

A csodás (világörökség!) kert közepén a már megszokott medence csillogott, mögötte állt a pavilon, amely külföldi méltóságok fogadását szolgálta. Falain hatalmas, rendkívül gazdagon kidolgozott freskók sorakoznak, melyek történelmi eseményeket, illetve a királyi udvari élet jeleneteit elevenítik meg. Az 1700 körül épült palota festményeit ugyan afgán támadók átfestették, de sikerült megmenteni őket és most pompás állapotban vannak. Eddig mindenhol azt tapasztaltam, hogy vagy tökéletesen felújítva találtam mecseteket, palotákat, vagy épp felállványozva, renoválás közben. Meg kell hagyni, itt nem igazán hagyják veszni a nemzeti értékeket.

A palotához madárcsicsergős, virágoktól illatozó kert is társul, ahol – mint szinte minden parkban – teaház is van. A bejárat lépcsőjén pedig épp rajziskolás diákok gyakoroltak – fiúk és lányok kicsit elkülönült csoportban.

Naqsh-e Jahan tér

Kiértem a város főterére, amely a pekingi Tiananmen után a második legnagyobb a világon: 512×163 méter. Alig láttam el a túlsó felére. Fent van az UNESCO világörökségi listáján is, úgyhogy kitehetek egy pipát!:-) Mint minden eddig látott tér, ez is gyönyörűen gondozott, parkosított és patyolat tiszta, láthatóan imádják birtokba venni a nap minden szakaszában a helyiek: ücsörögtek a fűben, ették az édességeiket és számolatlanul készültek a családi fotók. Azt hittem, a japánokon és kínaiakon senki nem tesz túl szelfikben, de igen: az irániak. A tér teljes kerületét árkádos házsor veszi körbe, ettől rendkívül egységes és harmonikus a látvány, a lovas konflisok pedig megidézik a régmúlt időket.

Imám mecset

A tér déli végében áll az Imám mecset, gyönyörű kék mozaikjaival. Itt a grandiózus kapuk mellett a legcsodálatosabb az az imaterem, melynek hatalmas, 36 méter magas kupolája van.

Lotfollah sejk mecset

Innen a tér keleti oldalán álló Lotfollah sejk mecsethez sétáltam, ahol szintén a kupola nyűgözött le. Szerencsére épp nem volt turistacsoport, a pár egyéni látogatót pedig lerendeztem, hogy tudjak pár képet kattintani.

Ali Qapu palota

A tér túlsó felén, annak nyugati oldalán az Ali Qapu palota áll, melynek felső teraszáról szuper kilátás nyílik a térre. A palota ékessége a zeneterem, különösen annak mennyezete a hangszer formájú áttörésekkel. Itt hallottam egyébként először magyar szót Iránban, három idősebb turistától.

Péntek mecset

Már csak a tér északi vége maradt hátra, innen indul a bazár szövevényes sikátorrendszere. Megpróbáltam az útikönyv által javasolt sétaútvonalat követni, de az első fordulónál eltévedtem. Különösebben nem bántam, nem siettem sehova. A megérzésemet próbáltam követni a Péntek mecset felé, de totál cserbenhagyott, úgyhogy végül kérdezősködés útján sikerült valahogy elvergődnöm a város másik világörökségi helyszínére.

A Péntek mecset nem csak szemet gyönyörködtető kék mozaikot vonultat fel, hanem egy rakás egyéb érdekes építészeti stílust. A legszebbek a téglaoszlopos boltíves csarnokok, ahol minden boltív (több száz) más-más mintájú. Itt valamiért a madár se járt, csak az udvaron volt egy iskolás csoport, úgyhogy kifejezetten sejtelmes és szinte félelmetes volt az oszlopcsarnokokban bóklászni.

Parkok

Hazafele sétálva egy nagy parkon át több szabadtéri edzőgépet láttam, ráadásul itt mintha nem lennének vandálok, mind jó állapotban volt. Fiatalok és idősek előszeretettel használták őket. Az egyik bácsi annyira aranyos volt, muszáj volt lefényképeznem, aminek ő nagyon megörült. Leszállt a lépegetőgépéről, benyúlt a zsebébe és két diót nyújtott felém. Mosolyogva elfogadtam, leültem a mellette levő karerősítő gépre, és egy darabig együtt edzettünk:-)

2018. április 11.

Ma átsétáltam a folyó(meder) túlpartjára, az örmény negyedbe. Sajnos a folyóban évek óta nincs víz, furcsán árválkodnak a hattyús vízibiciklik. A híd zugai viszont kiváló búvóhelyet nyújtanak a fiataloknak, én is véletlenül rajtakaptam egy párt, amikor az egyik árkád alatt elcsattant egy csók.

Az egykori folyó két partján hosszan elnyúló parkokban pihennek a helyiek, akik láthatóan imádnak piknikelni. Igazuk van – a forróságban nincs is jobb, mint a szökőkutak, virágok és tuják közt a tökéletes pázsiton heverészni, házi elemózsiával megrakott kosárkák közt.

Kelisa-ye Vank

Az örmény negyed központja és büszkesége ez a pompás templom, aminek el is kérik az árát – a belépő eddig példátlanul magas, 300.000 rial volt (5 euró). Az 1600-as évek közepén épült, de a festmények kb. úgy néznek ki, mintha múlt héten festették volna. Mondjuk elég váratlan volt a sok kék-mozaikos mecset után hirtelen Jézust és a 12 apostolt látni.

Minden kép alatt fárszi és angol nyelvű kis magyarázó tábla, és az egészet üveglapokkal védik. Egy őr árgus szemmel figyeli, nehogy bárki is vakuzzon, bár nem kellett aggódnia, fegyelmezettek voltak a látogatók. Annyira jó látni, hogy minden nevezetesség menyire jó állapotban van és hogy mindenki vigyáz rájuk.

Bethlehem templom

Innen pár lépés csak a Bethlehem templom, harmadannyi belépővel és töredéknyi látogatóval – pedig szerintem ugyanolyan szép.

Ebédelni visszatértem a folyó túlpartjára, mert az örmény negyedben minden étterem jóval drágább volt a megszokottnál. Az is feltűnt, hogy eddig csak itt láttam koedukált boltokat, például a Benettont – eddig mindenhol külön üzletben volt a női és férfi ruházat.

Egy kávét azért ittam még a környéken, és elég szürreális beszélgetést folytattam egy kedves angol turistacsoport tagjaival. Amikor meghallották, hogy magyar vagyok, egyből nekem szegezték a kérdést, hogyhogy megválasztottuk ismét Orbánt. “Én nem” – próbáltam szabadkozni, hozzátéve, hogy még az ismerőseim között se akad jóformán senki, aki rá szavazott volna. “Ugyanígy vagyunk a Brexit-tel” – jött a válasz. “Nem tudjuk, ki szavazott rá, mi  bizony nem!” – bizonygatták. Tanácstalanul meredtünk egymásra, milyen furcsa dolog ez a szavazás, mennyire más képet alkotunk a várható eredményekről, ha csak a saját ismerőseink világképét ismerjük.

A délutánt már csak a hotelben töltöttem, belemerültünk a tulajdonossal a politizálásba és az élet nagy dolgainak megbeszélésébe:-), plusz utolértem magam a bloggal.

Este kimentem a főtérre búcsút venni ettől a csodálatos várostól…

Gasztronómia

A város egyik legnépszerűbb étterme a Bastani Traditional Restaurant közel az Imám mecsethez. Épp elcsíptem az utolsó asztalt, akarom mondani heverős zugot a kis szökőkutas udvarban. A város egyik specialitását kértem, a szilvaszószos csirkét (khoresh-e alu).

A másik közkedvelt hely a Shahrzad étterem, a Si-o-Seh híd közelében Itt a kedvenc diós-gránátalmás csirkémet ettem – igen, tudom, mihez hasonlít, de tényleg ez a legfinomabb iráni fogás!:-)

Nagy kedvenc lett a hoteltulajdonos által ajánlott Shad étterem is – itt vagy száz helybéli ette ugyanazt az ételt, csak ez az egy fogás van és csak ebédidőben, a beryani: darált fűszeres birkahús lepénybe töltve. Az étterem az Emám Hosein térnél van, a Taleghani Ayatollah utcába kell befordulni és ott pár méter után egy kis udvarba bemenni. Megéri felkutatni!