Húsvét-sziget: praktikus információk

A Húsvét-sziget (merthogy egy van, a nálunk elterjedt Húsvét-szigetek helytelen elnevezés) az egyik legelszigeteltebb, ugyanakkor egyik legmisztikusabb csücske a bolygónknak .

Megközelítés

Csak 1967 óta van rendszeres légi összeköttetése a világgal és a mai napig csak két irányból lehet megközelíteni: a chilei Santiagóból naponta induló járatokkal, illetve Tahiti szigetéről, hetente egyszer induló géppel (előbbiből hat, utóbbiból öt órányi repülésre van). Minden járatot a chilei LATAM üzemeltet, kényelmes, hatalmas gépekkel, de nem olcsón. Nagy szerencse kell hozzá, hogy 500 dollár alatt megússzuk a jegyet bármelyik irányból. Én heteken át naponta nézegettem az árakat, amik meglepően hektikusan mozogtak 500 és 1800 (!) dollár között. Egyszer, amikor a sáv alján volt, úgy döntöttem, nem várok tovább és lecsaptam rá. Jól tettem, mert később se lett olcsóbb.

Mit lehet itt csinálni?

Először kicsit megszeppentem, mit fogok csinálni egy teljes héten át ilyen csöpp szigeten (az egész úgy 12 x 24 km), de nem volt gond. Két napot szervezett túrára mentem, hogy legyen valami fogalmam a szobrokról. Bár fél- és egynapos túrákat több cég kínál, csak egy társaság szervez kétnapos, alapos vezetett túrát, az Easter Island tours.  A következő két nap autót béreltem, hogy saját tempóban ismét végigjárjam az érdekesebb helyeket. Egyáltalán nem volt unalmas visszatérni a szobrokhoz, már csak azért sem, mert gyönyörű a táj. A hatalmas hullámokban is órákig tudtam gyönyörködni.

A maradék két teljes nap pedig pont húsvétra esett, amikor történt elég érdekesség a városkában is.

Tengerben fürdeni csak az északi csücsökben, Anakenában lehet. Itt egy kis homokos strand található, néhány szobor társaságában.

Miért hívják így?

A sziget helyi neve Rapa Nui, és az itt lakók előszeretettel hívják így. Az őslakosok nem szeretik a Húsvét-sziget elnevezést, úgyhogy ne erőltessük. Ezt a nevét egyébként onnan kapta, hogy sok évszázados elszigeteltség után 1722 Húsvét vasárnapján fedezte fel a külvilág, egész pontosan Jacob Roggeveen holland hajós. Nehéz megbecsülni, melyikük meglepetése volt nagyobb: a szigetlakóké, akik először láttak idegent, vagy a hajó legénységéé, akik szembetalálták magukat a hatalmas szobrokkal.

Szállás, autóbérlés, étkezés

Az egész szigeten egyetlen városka van, Hanga Roa, ahol a reptér is található. Alig néhány utcából áll, pár tucat szállással, néhány étteremmel, ajándékboltokkal és túrákat szervező cégekkel. A szállások jellemzően nem olcsók. Nekem sikerült kifogni egy meglepően kedvező áru kis szobát saját fürdőszobával egy családi panzióban (Hostal Mihiraa), ami napi 30 dollár volt. Itt mindössze három szoba van, plusz egy közös konyha. A tisztaság még épp az elviselhetőség határán volt, mint ahogy a távolság is a központtól (20 perc séta). Előny volt ugyanakkor az ingyenes reptér transzfer, plusz az, hogy amikor kocsit akartam bérelni, ők hoztak egyet igen jó áron. Ráadásul a kulcsot előző este megkaptam, így reggel egyből indulhattam napfelkeltét nézni. Sokat nem vacakoltunk papírmunkával, még a jogsimat se nézték meg. Sőt, az autót se jártuk körbe, hogy berajzoljuk a sérüléseket. Mondjuk este, amikor megkaptam a kulcsot, vaksötét volt már az udvaron. Reggel aztán kiderült, sok kárt már nem tehettem volna úgyse az autóban, elég lepattant volt, belül meg elég mocskos, de legalább gurult.

A város központi kis parkjában ingyenes wifi hozzáférés van. Ez sokkal gyorsabb, mint a legtöbb szálláson elérhető internet. Jellemzően mindig itt ücsörög néhány turista pár helyi társaságában, és bőszen interneteznek vagy épp skypeolnak.

Ami még fontos lehet: nem kell átalakító, az otthoni dugók itt is működnek.

Éttermek csak Hanga Roában vannak, illetve a sziget túlsó csücskében, Anakenában áll a strandon egy büfé, úgyhogy a napot úgy érdemes szervezni, hogy ebédidőben valahol ezek környékén legyünk. A strandos büfé kifejezetten jó, hatalmas empanadak vannak 5000 pesoért, illetve halételek 15-20 ezer peso közt. Hasonló árak vannak Hanga Roában is. A városban a legizgalmasabb étterem a Kotaro, ami egy japán büfé, itt speciel szinte minden fogás 20 ezer, de jó is.  Ugyancsak bejött az Au Bout de Monde, ahol zseniális gyömbéres-kókusztejes rákot ettem. Ez 14 ezer peso volt (plusz a legtöbb helyen felszámított 10%, amit hol adónak, hol felszolgálási díjnak becéznek). Olcsóbban csak úgy lehet kijönni, ha a szupermarketekben és pékségekben vesz hideg kaját az ember. Vagy otthonról lehet hozni pár dolgot, például kínai tésztalevest, mint ahogy én is tettem, ezzel oldva meg néhány főétkezést.

A nemzeti park

A sziget fő vonzerejét az ősi szobrok adják, melyek a sziget egyharmadát kitevő nemzeti park részei. A park 80 dolláros belépővel látogatható, amely 10 napig érvényes. A helyszínek közül kettőbe (az ősi faluba és a bányába) csak egyszer lehet vele belépni, a többi szobrot akárhányszor felkereshetjük. Pár éve még a legtöbb helyszínen nem volt jegyellenőr. Találkoztam egy fickóval, aki öt éve már járt itt, és most bicajjal tekert el a „fővárosból” a sziget legtávolabbi pontjára, hogy ott szembesüljön vele, jegy nélkül nem lehet semmit megnézni. Még szerencse, hogy az őr szíve megesett rajta, és beengedte, miután megeskette, hogy utólag megveszi a jegyet.

A nemzeti park belépőt mindössze két helyen árulják: a repülőtéren és Hanga Roában. Logikus lenne rögtön megvenni a repülőtéren, de fontos tudni, hogy ott csak chilei pesoért vagy dollárért lehet, ráadásul nincs pénzváltó. Így én az eurómmal hoppon maradtam, meg kellett várnom, míg bejutok a városba. A városka két bankja ott is csak hétköznap délelőttönként van nyitva, de szerencsére van pár ATM.

A szobrok szanaszét hevernek és állnak a szigeten, úgyhogy mindenképp szükség van valami közlekedési eszközre. A legsportosabbak bicajjal is próbálkozhatnak, de ahhoz elég meleg van. Néhány cég szervez félnapos, egynapos és kétnapos vezetett túrát, utóbbival az összes fontos helyszín felkereshető. A másik opció saját autó bérlése, aminek nagy előnye, hogy a napfelkeltét a legjobb helyen élvezhetjük. Az autók napi bérleti díja 50-80 dollár között mozog. A 4WD hasznos, de nem feltétlenül szükséges, aránylag normális úton el lehet jutni mindenhova. Figyelni azért kell, mert hatalmas kátyúk vannak. Ráadásul mindenfelé vadlovak futkosnak, a bambán út közepén álló marhákról már nem is beszélve – de ez mind csak hozzáad a sziget bájához.

Közös lakoma!

Fontos még, hogy a nap rendkívül erős, fél óra alatt is le lehet égni, úgyhogy naptej és valami fejfedő igencsak szükséges.

Ha sikerül úgy időzíteni az utazást, hogy belefussunk egy ünnepbe, nagy élmény a közös lakoma, az umu tao. Ilyenkor a földbe ásott üregbe tesznek húst és krumplit, majd forró köveket helyeznek rá és sokáig így főzik. Az alapanyagok árát az önkormányzat állja, senkinek nem kell fizetni az ételért, és hatalmas sorokban áll a sziget egész lakossága a porcióért nejlonszatyrokat vagy műanyag tálakat szorongatva. Az ételt annak kiásása előtt a pap is megáldja, és a porciózás során egy helyi zenekar szolgáltatja a zenét.

Pici történelem

A Húsvét-szigetre valamikor a 4-8. század között érkeztek az őslakosok. A Rapa Nuik egy különleges civilizációt alakítottak itt ki, melynek központjában a kövekből épített sírhalmok (ahu) és az azokra helyezett hatalmas kőszobrok (moai) álltak. A kőszobrokat a klánok uralkodói kapták, és azok (egy kivétellel) mindig a tengernek háttal állnak, hogy a hatalmuk alá tartozó falvakat figyeljék. A népesség a 17. században érte el a csúcspontját, amikor 15 ezren lakták a szigetet, de ez túl sok volt egy ilyen kicsi földterületen, egyszerűen nem lehetett elég élelmet megtermelni. Az addig a szobrokat évekig szorgosan faragó szegények fellázadtak, a klánok közt háborúk törtek ki, és számos moait ledöntöttek a talapzatról. A rombolást földrengések és szökőárak fejezték be, úgyhogy ma már csak azok a szobrok állnak, melyet az utókor restaurált. A lakosság száma is rohamosan csökkent. Az egymás után érkező felfedezők előbb csak betegségeket hurcoltak be, aztán folyamatosan magukkal cipelték az itt lakókat rabszolgának. Peru hatalmas pusztítást végzett – az 1800-as évek végére alig száz lakos maradt a szigeten.

Érdekes, hogy minden külföldi hatalom csak mezőgazdasági területet, katonai bázist, rabszolga utánpótlást látott a szigeten – senki nem ismerte fel a turizmus lehetőségeit. Feltárások és rekonstrukciók is csak az 1960-as években kezdődtek meg – bizonyára a légi összeköttetés volt, ami felgyorsította ezeket a folyamatokat.

Ma mintegy 3900-an laknak a szigeten, harmaduk bevándorló (Chiléből vagy Európából). Nagyon sok közös vonást találni Polinézia más területeivel – az ahu például hasonlít a Tahitin található kőoltárokhoz, kőszobrok találhatóak a Marquesas, Austral-szigeteken és Tahitin, de például a föld alatti főzési technikával is találkoztam már Új-Zélandon.

Bár a látogatók száma nő (egy évtized 30.000 volt, ma már évi 100.000 körül), még mindig nagyon kevesen jutnak el ide, úgyhogy tömeggel sehol nem kell számolni. Napfelkeltekor az összes turista Ahu Tongarikit keresi fel, naplementekor pedig Ahu Tahai körül gyűlnek össze, de ezt leszámítva simán előfordul, hogy egy-egy szoborcsoport csak a mienk.

(A Budapest-Tahiti jegyem az Air France támogatta, amiért nem győzök elég hálás lenni!:-))