2012. szeptember 5, szerda
Hogy kerül a képbe egyáltalán Pápua Új-Guinea, amikor valaki nyaralást tervez? Talán úgy 15-16 éve lehetett, hogy először hallottam más utazóktól a Goroka fesztiválról.
Mi az a Goroka fesztivál?
Évente egyszer összesereglenek Pápua Új-Guinea különböző népcsoportjai egy közös éneklésre-táncolásra, mind-mind a maga rendkívül színes, különleges és számunkra oly egzotikus népviseletében. Test- és arcfestékekkel, színes tollakkal, falevelekkel és gyöngyökkel „felöltözve”, vagy épp csak egy koketában, azaz péniszvédőben. Mivel a fotográfia témái közül számomra mindig is a portré volt a legkedvesebb, nem tudtam ennél színesebb eseményt elképzelni. Így a Goroka fesztivál elfoglalta a bakancslistám első helyét.
2004-ben Mongóliában megismerkedtem egy fiatal amerikai házaspárral, akik részt vettek a fesztiválon. Az ő weblapjukon láttam először fotókat az eseményről. A képek minden képzeletet felülmúltak. Ez adta meg a végső lökést, hogy minden évben többször is átböngésszem a netet utazási lehetőségek után kutatva. Megtudtam, hogy több hasonló fesztivált (vagy ahogy ők hívják: „Sing Sing”) is tartanak az országban, melyek közül a két legnagyobb a Mount Hagen és a Goroka. Az elég hamar kiderült számomra, hogy egyedül ez elég nehézkes és veszélyes vállalkozás lenne. Az általam ismert és szeretett utazási irodák viszont nem indítottak oda csoportokat. Egyrészt az elrettentő árak, másrészt a közbiztonság rossz híre okán. Időnként lehetett találni egy-egy szervezett utat, de mivel az nyilvánvaló lett, hogy ez minden idők legköltségesebb utazása lesz, nem akartam ismeretlen cégekkel kísérletezni.
Pápua Új-Guinea a kedvenc irodámnál!
2011 végén aztán elérkezett a várva várt pillanat, amikor a kedvenc utazási irodám, az angol Explore kínálatában feltűnt Pápua Új-Guinea. Nem csak én gondoltam úgy, hogy ez óriási áttörés. A neves Wanderlust magazin „2012 legjobb 50 új utazása” listáján az első helyen szerepel ez az utazás. Összesen csak két csoportot hirdettek meg – az elsőt a Mount Hagen fesztivál idejére, a másikat pedig a Gorokára (csak összehasonlításképpen: az iroda Burmába is idén indított először utakat, oda rögtön az első évben 40 csoportot). Én a Gorokára fizettem be, ami utólag óriási szerencsének bizonyult, mivel az első csoportot a teltházas jelentkezés ellenére lemondták – az utazás ugyanis túl közel esett a választásokhoz és a helyi ügynökség zavargásoktól tartott. Így 2012 szeptemberében a mi csoportunk volt az első az iroda történetében, amely elindult megismerni ezt a különleges országot. Elsőnek lenni számtalan nehézséggel jár, hiszen soha nem tudhattuk, hogyan alakulnak a dolgok – de ezeket a kényelmetlenségeket jócskán kompenzálta a felfedezés izgalma.
Budapest-Párizs 2,5 óra, majd 5 órányi várakozás után Szingapúrig további 13 óra, majd ott 6 órányi nézelődés. Innen már „csak” 6.5 óra az ország fővárosa, Port Moresby, amelynek repülőterén van a találkozó.
A világ minden csücskéből
16 fős a csapat, egy házaspár és 14 szóló utazó, összesen nyolc országból plusz egy angol túravezető, Mark. Bár az egy ausztrál fickó kivételével mindenki legalább másfél napja utazott, viszonylag vidáman csicseregve ismerkedtünk össze. Különös lelkiállapot ez – az ember egyrészt teljesen zombi, azt se tudja éjjel van-e vagy nappal, de az adrenalin-szint mégis az egekben, mert különleges kalandok elé nézünk. Szerencsére mindenki csomagja megérkezett – elég nagy kalamajka lett volna, ha nem, ugyanis szinte rögtön indultunk is tovább az ország egy távoli csücskébe, azaz levezetésként még repültünk másfél órát északnyugat felé, Wewakba.
Az utazásunk három kis egységből áll: először a Sepik folyón hajózunk három napot, majd Rabaul környékén, a tengerparton időzünk és a körút utolsó állomása lesz Goroka, a fesztivál.
Wewakba érkezvén rögtön megtapasztaljuk, milyen első csoportnak lenni, amikor még nem megy minden óramű-pontossággal. A reptéren ugyanis nem várt minket a remélt busz és amikor Mark rácsörgött a helyi kontaktra, a válasz a következő volt: „Shit”. Maga a repülőtér nem egy JFK – a napi 2-3 járat adatait egy táblára írják fel filctollal.
Szerencsére kicsi a város, így csak sikerült egy járgányt szerezni, amibe kissé szűkösen ugyan, de betuszkolódtunk és elfurikáztunk a szállodáig. Ez meglepően kellemes volt, normális szobákkal és úszómedencével.
Első világbeli árak a harmadik világban
A vacsoráig hátralévő három órára mindenki eldől a szobájában. Teljesen korrekt az éttermi választék, bár az árakat meglátva kissé sokkot kapunk. Kiderül, hogy az országban nem igazán léteznek középkategóriás megoldások. Pl. egyáltalán nincsenek helyi éttermek – a helyi lakosság otthon eszik, a kevés turista meg a szállodában. A szállodák és azok éttermei pedig nem a ritkább utazókra, hanem a gyakoribb külföldi vendégmunkásokra szabták az áraikat, akik úgyis minden költséget elszámolhatnak, így az árak az egekben.
2012. szeptember 6.
Reggel az első dolgom az volt, hogy megkérjem Márkot, hadd legyen másik szobatársam, mert az elsőként nekem jutó dán hölgy rettentően horkolt és éjjel számtalanszor kiment a mosdóba. Ez velem nem kompatibilis, mert én arra felébredek, ha a másik ágyon megfordul valaki. A csoportban csak ketten vagyunk lányok, akik nem nyugdíjas korúak, így megkértük, hadd osztozzunk mi egy szobán – így lett az utazás hátralévő részére a szobatársam az ír jogászlány, Theresa.
Angol reggelit kaptunk, a turistáknak itt ezt szokás adni – teljesen autentikusan, minden hozzávalóval. A csomagok nagy részét hátrahagyjuk ebben a hotelben és a háromnapos hajóútra csak a legszükségesebbeket visszük. Fürdeni úgyse nagyon tudunk, így kár tiszta ruhákkal bajlódni.
Ismeretlen zöldségek
4 órás buszozással értük el a folyópartot. Elég vacak utakon zötykölődtünk a nyuszis takarókkal kibélelt buszban, ahol a légkondicionálót a huzat helyettesítette.
Megálltunk egy piacon, hogy a velünk utazó szakács bevásároljon az elkövetkező napokra. Az újhagymán kívül egy darab zöldséget nem ismertem fel.
A legnagyobb kínálat a bételdióból („buai”) volt, ami rendkívül népszerű: fiatalok és öregek, nők és férfiak egyaránt folyamatosan szopogatják. Két ízesítőt használnak hozzá: egy zöldbab alakú növényt, a mustárt, valamint mészport, melyet napon szárított, fehér porrá tört korallból állítanak elő. Ezek kotyvalékát órákig forgatják a szájukban, melynek során vörös lé képződik (melyet időnként kiköpködnek) és enyhe stimuláló hatást érnek el.
A helyiek egyáltalán nem bánták a fotózást, sőt kifejezetten kérték és megköszönték. Eszükbe nem jutott pénzt kérni érte – lefogadom, még pár év, és ha felfut a turizmus, eljut az is ide, mint a világ többi pontjára.
Különös kenuk
Elképzelésünk nem volt, milyen hajókra számítsunk, de ennél szürreálisabbat nehéz lett volna elképzelni: három, fatörzsből összeeszkábált kenu, nádfotelekkel, rajtuk párnaként funkcionáló mentőmellényekkel. Nyitott darabok, így könnyen megjósolhattuk, hogy hol elázunk majd, hol pedig vörösre grilleződünk a napon. A behajózást természetesen az egész falu figyelemmel kísérte.
A székek meglepően kényelmesnek bizonyultak, az ég pont megfelelően kissé felhős volt, így vidáman siklottunk a vízen.
Kora délután értük el a szállást, két, cölöpökön álló nagy kunyhót. Az egyik teljesen egyterű volt, az lett a fiúk szállása, a másik, kis szobaszerűségekre osztott építmény lett a lányoké. A kis kuckómnak volt egy nagy nyitott ablaka és egy fa is átívelt a szobán – abszolút természetközeli megoldás.
Kiraktuk a csomagokat, aztán vissza a hajóba, néhány percnyi útra volt ugyanis a faluközpont.
Népművészet
Itt megnéztük a fő közösségi házat („spirit-house”), ahol a férfiak múlatják az időt, miközben az asszonyok a földeken vagy a háztartásban dolgoznak.
A falu egyébként meglepően takaros volt. Sehol nem láttunk szemetet, a cölöpkunyhók köré szép bokrokat, virágokat ültettek.
Valami egészen hihetetlen kínálatot találtunk csodálatos fafaragásokból, ráadásul ezeket döbbenetesen olcsón meg lehetett venni. Ahhoz képest, hogy kb. 800 forint egy sör, viccesen kevés egy félméteres színes faragott szoborért 3000 forint – egészen biztos, hogy ezeket Nyugat-Európa és az USA primitív művészetekre szakosodott boltjaiban minimum tízszer ennyiért kapjuk meg.
Be is vásároltunk, hiába volt ez az utazás első napja – éreztük, hogy ez vissza nem térő lehetőség.