„High life” – KLM world business class

Kanadából hazafele tartva nagyszerű ajándékot kaptam a KLM-től: a turistajegyem kicserélték a business classra. Meg is állapítottam, hogy nincs szebb az ABC-ben a kecsesen ívelő „C” betűnél, legalábbis ha az egy beszállókártyán virít.

Mondanom sem kell, mekkora öröm volt, mert ugyebár nagyon nem mindegy, hogyan tölt el az ember a levegőben közel 10 órát. Nos, így ki lehet bírni:-)

Kezdjük azzal, hogy a lábtér hatalmas. Nekem mondjuk a 158 centimmel egyébként sem szokott nagy bajom lenni rövidebb utakon, de ilyen hosszú járaton azért még én is összevissza feszengek a turista osztályon. Na, itt nem kellett!

A karfára lenézve kis túlzással azt hittem, nekem kell vezetni a repcsit, mert elég komplex ábrát láttam, de ez csak arra szolgált, hogy minél inkább be tudjam állítani az ülést pont a lehető legkényelmesebbre. Evés közben szép egyenes háttal ülni, mozizás közben kényelmesen hátradőlve, aztán amikor elálmosodtam, akkor lenyitni ággyá.

Az olvasólámpa egész célzottan irányítható a könyvre, és a fejhallgató is nagyságrendileg jobb ezen az osztályon. És persze kaptunk cuki neszeszert is, benne fogkefével, fésűvel, füldugóval, zoknival, szemfedővel.

Bár számomra a business class egyértelműen legnagyobb előnye, hogy alhatok (ülve sajnos nem megy…), azért komoly bónusz az ellátás is. Az ételek is finomak voltak, de engem mégis azzal vettek le a lábamról, ahogy ott 10.000 méter magasan megjelent egy kis Hollandia: a kék-fehér tálkákban vagy épp a holland papucsot imitáló só- és borsszóróban

Este vacsorát kaptunk, landolás előtt másfél órával pedig jött a reggeli. Kérdezték, granolát vagy palacsintát akarok, de látván álmos tanácstalan arcomat, inkább hoztak mindkettőt:-)

A személyzet kifejezetten kedves volt, készítettem is róluk paparazzo-felvételeket. A leghelyesebb Mr. Santos, a vezető légiutaskísérő volt, akivel jókat csevegtünk. Már kamaszkorában kitalálta, hogy ő ezt a pályát választja és folyamatosan bombázta a KLM-et a jelentkezési lapjaival. Hatodik nekifutásra vették fel, akkor 21 éves volt. Bár szülei eleinte nem helyeselték ezt a pályát, amikor először hazament egyenruhában boldog vigyorra az arcán, már nagyon büszkék voltak rá. 32 éve van a cégnél és imádja minden percét.

Persze nem mindig egyszerű a munkájuk. A mi járatunkon is volt utasrosszullét, de szerencsére nem nagyon komoly és a személyzet kiválóan kezelte a helyzetet.

Jó nagy választék volt mozifilmekből, de most inkább amerikai tévésorozatok epizódjaihoz volt kedvem, pl. a Friends sok szép régi emléket idézett abból az időből, amikor kint éltem New Yorkban.

Volt szép kilátás is, bár ez nem a mi privilégiumunk volt, gyanítom, a turistaosztályról is ezt látták:-)

Leszállás előtt kaptunk kis ajándékot is, miniatűr holland házikókat porcelánból. Az interneten utánanézve olvastam, hogy az 1950-es évektől kezdve minden business class utas kap ilyet ajándékba. Ma már 97 házikót listáz a wikipedia, közülük sok a ritkaság, amire gyűjtők is vadásznak.

Kipihenve, jóllakva, frissen és vidáman érkeztem Amszterdamba, meg se kottyant a hosszú repülőút. Jó volt meglátni ismét a kanyargó csatornákat, felidézve egy nem is olyan régi holland utazás emlékét.

Nagy köszönet a KLM-nek, hogy repülőjeggyel (méghozzá ilyen széppel!) támogatta a kanadai utamat!:-)