Új-Zéland 4/4 – Geotermikus mezők, jetboat és iszapfürdő

2017. október 22. Kevés jobb ébresztőt tudok elképzelni annál, mint amikor egy villámgyors jetboattal siklunk a folyón és egyszer csak egy vízesés permete alatt találjuk magunkat. A Huka Falls mellett található jetboat állomáson beöltöztünk Michelin-babáknak és indulhatott a kaland.

Igazán autentikus program volt, a jetboat ugyanis új-zélandi találmány. Sir William Hamilton az 1950-as években fedezte fel, hogyan tud vízbe merülő propeller nélküli hajóval siklani a vízen. Célja az volt, hogy akár tíz centis folyókon is lehessen közlekedni – eredetileg nem adrenalint kereső turistákra, hanem farmerekre gondolva.

Na ki az, aki a jó tanács ellenére is magával vitte a mobilját és még a folyó közepén is dolgozik?

Adrenalinszintünk az egekben járt, amikor kiszálltunk a hajóból. Vigyorunk az arcunkra ragadt, így buszoztunk tovább a következő attrakció felé.

Geotermikus mezők

Még nem gondolkodtam azon, milyen lehet a pokol, de talán nem járok messze az igazságtól, ha így képzelem el. Fortyogó szürke tavak, a kénes gőztől sárga fák, furcsábbnál furcsább színű pocsolyák. Félelmetes, de egyszerre lenyűgöző volt sétálni a  Wai-O-Tapu geotermikus mezőkön.

Iszapfürdő

Rotoura legaktívabb geotermikus területe a Hells Gate park, ahol egy négyórás programon vettünk részt. Először egy sétára indultunk, óvatosan lépdelve a fapallókon. Nem lett volna jó ötlet elkóborolni egy fotó kedvéért, ugyanis mindenhol fortyogott a talaj. A séta közepén kis kóstolót is kaptunk a forró vízben főzött kukoricából, tojásból, édesburgonyából.

A sétát követően jöhetett a spa-program, helyi módra. Iszappal bekenve dagonyázás egy medencében, aztán gyors zuhany, és lazító fürdő egy forróvizes termálmedencében.

Parázsférgek

2017. október 23. Eljött a hazautazás napja, de a repülőtérre tartva volt még egy program, ami feltette a pontot az i-re. A világító bogarak, azaz a parázsférgek birodalmába kaptunk betekintést. Lenyűgözött, hogy a mai napig a barlang megtalálói hasznosíthatják a területet, már az ötödik generáció vezeti a gyalogos-csónakos túrákat. Fotózni szigorúan tilos, és bár ez a mondat nekem mindig egy késdöfés, itt maximálisan egyetértettem vele. Egyrészt ahogy ismerem a turistákat, vakuval próbálnák megörökíteni az aprócska világító állatkákat. Másrészt jó volt letenni a kamerát és csak gyönyörködni a természetnek ebben a különös jelenségében és nem a legjobb kompozícióra meg beállításokra koncentrálni. Az utolsó utáni pillanatban kaptam észbe, hogy kattintsak egy képet a vezetőnkről, már a túra végén – na, hát olyan is lett.

A mindössze 5 és fél napos „országjárás” során is csordultig telt a szívem, mennyire jó fejek ezek az új-zélandiak.

Imádom, hogy nem engedik, hogy bedarálja őket a munka. Mindig szakítanak időt arra, hogy elegendő időt töltsenek a családdal, barátokkal, de a kollégákkal is.

Emelem a kalapot a hölgyek előtt, itt ugyanis nem igazán létezik az, hogy „gyengébbik nem”. A nők erősek, öntudatosak, kiállnak az érdekeikért. 1893-ban Új-Zéland volt az első ország, ahol a nők szavazati jogot kaptak – ráadásul mind a bevándorló európaiak, mind a maorik. 1997-ben női miniszterelnöke lett az országban, akit 1999-ben újabb hölgy követett, Helen Clark. Ő három cikluson keresztül, egészen 2008-ig volt ezen a poszton. Sőt, pár napja a harmadik női vezetőt is megválasztották. Az  igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány férfinak már kicsit „túl erősek” a hölgyek – ők inkább Tájföldről választanak maguknak feleséget.

Irigylem őket, mert Új-Zélandon a közalkalmazottak pontosan úgy viselkednek, ahogy a köz által fizetett alkalmazottaktól elvárná az ember: segítőkészek és előzékenyek. Tudatában vannak annak, hogy az adófizetők tartják el őket és ezért mindent megtesznek, hogy értük, és ne ellenük legyenek. Az adózás egyszerű, gyakorlatilag bárki meg tudja oldani könyvelő nélkül és a leggazdagabb réteg kivételével az adóteher is baráti.

Csodálom őket, mennyire hozzátartozik az életükhöz az „outdoors”, azaz ha tehetik, kimennek a természetbe – sétálni, bicajozni, túrázni, szörfözni. A természet iránti rajongásukhoz hozzátartozik az is, hogy féltőn óvják környezetüket. Számos aranybányanyitást akadályoztak meg civilek, akik úgy vélik, akármennyi pénzt lehet ilyenért rövidtávon kapni, az elmegy – és az anyagiaknál jóval fontosabb az, milyen bolygót hagyunk a következő nemzedékekre.

Példaértékűnek tartom, hogy Új-Zélandon – más angolszász országokhoz hasonlóan  – régi hagyománya van az önkéntes munkának. Számos területen szorgoskodnak civilek, de a legkiemelkedőbb talán a mentők tevékenysége. A St. John mentőszolgálat közel 18 ezer alkalmazottjából mindössze 3000 körül van a fizetett dolgozók száma – a többiek szabadidejükben pluszmunkát vállaló orvosok, nővérek, sofőrök. Hasonlóképp főleg önkéntesek teszik ki a strandokon posztoló életmentők jelentős részét vagy például a szegények, betegek, hontalanok ellátásában élenjáró Üdvhadsereg létszámát. Általánosságban is elmondható, hogy az emberek nem az államtól várják, hogy megoldja a gondjaikat – nagyon erős az öngondoskodás az élet minden területén (amibe beletartozik a másokról való gondoskodás is, hiszen tudják, bárki bármikor kerülhet nehéz helyzetbe).

Meghat, mennyire a szívükön viselik a kivimadár sorsát. Új-Zéland ikonikus madara a repülni képtelen, éjszakai életet élő kivi. Öt fajtájából kettő a kihalás szélén áll, és a szigetország lakosai mindent megtesznek, hogy nemzeti szimbólumuk ne tűnjön el a föld színéről. Új-Zélandon nincsenek veszélyes állatok – se támadó emlősök, se mérges pókok vagy gyíkok. Minden állat békességben él, csak a fehérek által behurcolt menyét- és patkányfélék tesznek kárt a madarak tojásaiban. Az értékes kivitojásokat ezért kifinomult módszerekkel védik. A kivipárokat chippel látják el, hogy megtudják, mikor raknak le tojásokat. Amikor a tojások úgy 25 naposak, összeszedik őket és speciális, melegen tartó dobozokban minél gyorsabban – esetenként repülővel – erre szakosodott intézményekbe viszik őket. Ott kikelnek a kis kivik és mihelyst el tudják látni magukat, speciális szigetekre kerülnek (rutinos utazók lesznek, hiszen repcsi után hajókáznak is:-). Ezek olyan területek, melyekről teljesen kiirtottak minden esetleges kártevőt, így a madarak megerősödhetnek. Amikor elérik az 1200 grammos súlyt, összeszedik őket, és visszaszállítják a vadonba – pont oda, ahonnan a tojásokat korábban elemelték.  Míg a vadonban született kiviknek 5% az esélyük a túlélésre, a fenti eljárás során megerősített egyedeknek 65%.

Megannyi történet, megannyi apróság, ami egyesével nem eget rengető, de összességében egy nagyon élhető országot eredményez. Nem attól élhető, hogy gazdag, hanem attól, hogy odafigyelnek egymásra és a természetre. Megpróbáltam ebből magamba szívni és hazahozni annyit, amennyit csak lehet – számomra ezt jelentette Új-Zéland.

 

Az utazás a Qatar Airways és a NewTourZealand szervezésében jött létre.

Az utazásról szóló írások:

Új-Zéland 4/1 – Hogy kerültem ide?

Új-Zéland 4/2 – Auckland csodás tengerpartjai

Új-Zéland 4/3 – Cathedral Cove és Hobbitfalva

Új-Zéland 4/4 – Geotermikus mezők, jetboat és iszapfürdő

Egy régi útinapló két részben, a teljes országot felölelő túráról, 2003-ból:

Új-Zéland, két hetes túra az északi szigeten

Új-Zéland, két hetes túra a déli szigeten