Fülöp-szigetek legjobb látnivalói

Régóta izgattak már a Fülöp-szigetek, különösen három látnivalói miatt. Aztán a sors úgy hozta, hogy pont ezt a hármat nem kerestem fel:-)

Mit NEM  néztem meg

Az első ilyen a Manilától északra található festői rizsteraszok, amely világörökségi helyszín is. Akkor kezdtem el elbizonytalanodni, amikor kiderült, hogy jó tízórás éjszakai busszal lehet csak eljutni oda. Mivel én nem tudok ülve aludni, ez nekem kínszenvedés, plusz az is, hogy a leírások szerint brutálisan lehűtik a buszokat. Még próbáltam magam győzködni, hogy a látvány megéri majd a szenvedést, de aztán az is kiderült, hogy pont a látogatásom idején, februárban a legkevésbé látványos – csodás zöld teraszok helyett csak barna sártenger fogadja a látogatókat. Úgyhogy ezt ejtettem.

A másik világraszóló nevezetesség Boracay hófehér homokos strandja. Igen ám, de mióta ezt valami szavazáson a világ legszebbjének választották, különösen vonzza a kínai turistákat, és már közvetlen járatuk is van a szigetre. Mivel az utam egybeesik a kínai újévvel, nem akartam egy Margit-szigetnyi területen egymilliárd kínaival együtt strandolni. Kihúztam.

Végül ott vannak cetcápák, ki ne akarna velük együtt úszkálni – és hát erre Cebu az egyik legjobb hely. Minél többet olvastam azonban erről, annál inkább elment a kedvem. A cetcápákat ugyanis etetéssel vonzzák arra a területre, ahova a turistacsoportokat viszik. Az ilyesféle beavatkozás a természet rendjébe soha ne vezet jóra, úgyhogy eldöntöttem, én ehhez nem asszisztálok. Hátha meglátom majd őket egyszer természetes körülmények közt.

Így hát maradt Manila, Palawan, Cebu és Bohol. Így is rengeteg érdekességet lehet bezsúfolni két hétbe.

Az utazás

A KLM manilai járatával mentem, Amszterdamon keresztül, plusz Tajpejben is leszálltunk röviden. Szerencsére nagylelkű szponzoromtól a business osztályra kaptam jegyet, így kiélvezhettem annak minden előnyét – a hatalmas lábhelyet, a teljesen vízszintesre dönthető üléseket, a jó nagy képernyőt és a finom falatokat.

Több fotó: ITT

Manila

A fővárosban a Marriottban töltöttem két éjszakát, amely pár perc séta a reptértől (de ingyenes transzfer is van). Az utazás elején mindig szeretek egy-két éjszakát jobb helyen aludni, mert akkor még kicsit olyan elveszett az ember, és valahogy komfortosabb egy szép helyen lenni túl a jetlegen. Utána már jöhetnek az egyszerű kis vendégházak:-) Szuper volt a Marriott, tágas és csendes szobákkal, csodás tetőterasszal, ahol medence is volt, no és elképesztően gazdag reggelivel.

A főváros látványosságai közül engem elsősorban a San Agustin templom érdekelt, mert világörökségi helyszín. Ha már a rizsteraszokra nem jutok el, legalább a könnyebben elérhetőket ki akartam pipálni.

Kissé vakartam a fejem reggel, hogy a túróba jutok el oda, mert tömegközlekedéssel az útvonaltervező két órás utat írt ki, de aztán eszembe jutott az Über. Már nem használtam egy ideje, de még a telefonomon volt a app, úgyhogy hívtam is egy kocsit és ismét megállapítottam, milyen zseniális egy rendszer.

A főváros látnivalói közül még az Imelda Marcos cipőmúzeum izgatott, de az a történelmi belvárostól úgy 15 km, és a sofőröm szerint a manilai közlekedésben az minimum két óra araszolás. Úgyhogy lemondtam róla.

Palawan -Puerto Princesa

A következő nap egy rövid járattal lerepültem Palawan szigetére, Puerto Princesába. A reptéren nem volt ott a megígért transzferautó, de már most, a második nap tudtam, itt nem lesz soha semmi gond, annyira segítőkészek a helyiek. Így is lett. Megkérdezte egy másik hotel transzferese, kire várok, mondtam a szállásom nevét, azonnal hívta is őket. És itt mindezt nem borravaló reményében csinálják, hanem mert ilyenek.

Egy középkategóriás vendégházban lakom, nem luxus, és nem is lepattant, Mariafe Inn (két éjszakára 2.800 peso, azaz kb. 13.800 Ft egy szép tágas, fürdőszobás szoba, reggelivel). Azt nagyon bírom az ázsiai vendégházakban, hogy teljesen természetes nekik, hogy az égvilágon mindent ők intéznek a vendégnek. Még kérdeznem se kellett, már mondták is, hogy ha másnap a föld alatti folyóhoz akarok menni, akkor ők lefoglalják nekem. Igen, bólintottam. És mivel 7 órakor indul a túra, akkor ugye korábban szeretnék reggelizni, mondjuk 6-kor Igen. Tényleg, a kisujját nem kell mozdítani az embernek, intéznek mindent és ráadásul jó áron  – nem kockáztatnák meg, hogy átvágjanak, mert az az ő hotelértékelésükben csapódna le később.

A városban a masszázs is szuper áron van, mindössze 250 peso (1.200 forint) az egyórás. Igaz, nem luxuskörülmények, egyszer például totál cirkusz volt – hisztiztek a masszőr gyerekei, az egyik szomszéd ágyon fekvő német hangosan diskurált dallamosan csilingelő nyelvén a honfitársával, a másik szomszéd ágyon egy szolgálaton kívüli masszőr horkolt. De ennyi pénzért akkor se panaszkodhatnék, ha rezesbanda állt volna mellettem.

Palawan – A föld alatti folyó

“A világ hét új természeti csodájának egyike” – így reklámozzák Palawan szigetén Puerto Princesa földalatti folyóját, és a hírverésnek meg is van a hatása: elképesztően sok látogató zarándokol ide az év minden egyes napján.

Maga a 2007-2011 között zajló szavazásos verseny nem mondható a legtisztábbnak, a folyamat tele volt anomáliákkal. Bárki többször is leadhatta a voksát, így nem meglepő, hogy a végső listán csupa olyan tétel szerepel, melyeket nagy népességszámú országok jól mobilizálható szavazói juttattak oda.

Ezzel együtt valóban különleges látvány. A 8,2 kilométer hosszú Puerto Princesa folyó a világ leghosszabb hajózható földalatti folyója. Egyedülálló szépsége miatt, no és mert 800 növényfajnak,165 fajta madárnak, 30 féle emlősnek, 19 fajta hüllőnek és 9 különböző denevérfajnak ad otthon, az UNESCO világörökségi listára is felvették. Így nekem nem volt kérdés, hogy felkeressem:-)

 

A bő félórás hajókázás a barlangrendszerben fantasztikus élmény. Szerencsére már nincsenek ordítozó idegenvezetők (régen totál káosz volt), minden hajó minden utasa audioguide-ot kap, így fülhallgatón követheti a magyarázatot. Ugyancsak figyeltek arra, hogy ne építsenek ki világítást (több szempontból káros lenne a környezetre), így fényt csak a hajósok sisakjára erősített erős elemlámpa ad.

 

Kihagyhatatlan program, ha valaki Palawan szigetén jár, igaz, nincs ingyen. Nem is az ára a vészes (1800 peso, kb. 9000 Ft az egész napos kirándulás), hanem a macera. Puerto Princesa városából minibuszokkal lehet eljutni a kikötőbe, ahonnan hajók mennek a folyó bejáratához. Ez másfél-két óra kanyargás szerpentineken oda-vissza. A kikötőnél aztán nagy tumultus van – mi aznap az 54. (!) csoport voltunk és “csak” másfél órát vártunk a hajónkra, de mondta a vezetőnk, hogy az előző napi csapatának 4 órát kellett. Miután az ember megjárja a folyót, vissza kell hajózni a kikötőbe, ahol megint dugó van, akkor a hajóban ültünk majd egy órát, hogy ki tudjunk szállni. Összességében a barlangban való félórás hajózásra rámegy az egész nap (reggel 7-kor indultunk és délután fél 5-re értünk vissza a városba). De ha megkérdezné bárki, hogy ennek tudatában is ajánlom-e, a válasz egyértelmű: igen.

Több fotó: ITT

Palawan – El Nido

Másnap reggel 9-kor indultam El Nidoba. Illetve ha valaki járatos a harmadik világ közlekedésében, az tudja, hogy ez azt jelenti: reggel 9-kor kezdtem elindulni. A minibusz először összevadászott elég utast, aztán a maradék kis zugokat megtöltöttük rokonoknak, ismerősöknek küldendő csomagokkal. Szerencsére csirkét, kecskét nem kellett ölbe venni. Amikor már dugig volt a busz, na akkor elmentünk tankolni. Soha nem értem, miért, de ez mindig így van, mintha törvényellenes lenne utasok nélkül buszt tankolni. A többi utazó mind kínai volt, kifejezetten cukik. Rájöttem, hogy ha nem százezres nagyságrendben hadonásznak szelfibotokkal, hanem ilyen kisebb kiszerelésben ülnek mellettem, kifejezetten aranyos népek. Mondjuk furcsán mosolyogtak rám, amikor lelkesen mutattam nekik a rizsföldeket, de lehet, hogy ők már láttak olyat korábban. Az 5 órásra beharangozott utat sikerült 7.5 óra alatt megtenni. A helyiek által preferált jeepney-vel elméletileg 6, gyakorlatilag megbecsülhetetlen. Úgyhogy érdemesebb leszurkolni az 500 pesot a jeepney 450-es árával ellentétben, mert menetidőben valószínű több órányi különbségről van szó.

A Fülöp-szigetek különös ismertetőjegye (ilyet tényleg nem tapasztaltam még máshol), hogy minden szolgáltatásnak kvázi fix ára van. A Puerto Princesa – El Nido minibuszt mindenki 500-ért ajánlja. El Nidoban pedig a hajókirándulásokat is totális egységes áron, pedig szolgáltató van bőven. A túrákból négy van, mind a négy különböző szigeteket, öblöket keres fel. Nem vacakoltak sokat a névadással, a kirándulások neve A, B, C és D. Az árak 1200-1400 peso közt vannak, plusz 200 peso környezetvédelmi díj (de ha több túrára megy valaki, ezt csak egyszer kell fizetni).

A két legnépszerűbb program az A és C, és mivel barátok azt ajánlották, én is azokra neveztem be a két itt töltött teljes napomon.

Az első nap nekivágtam az A programnak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a különböző szállásokról összeszedik a delikvenseket, kiviszik a kikötőbe, aztán a 15-20 fős hajók lassan elindulnak. Sajnos mind ugyanazon az útvonalon, úgyhogy mindenhol elég nagy a tömeg.

Az első két megállónk a Kis és Nagy Lagúnák voltak, rögtön az elsőnél kajakbérlésre is lehetőség volt (400 peso, kb. 45 perc).

Aztán jött a Titkos Lagúna, de valaki kikotyoghatta a titkot, mert itt is volt vagy százötven turista. Egy kis sziklanyíláson kellett átúszni egy öbölből a “titkos” részbe, de konkrétan sorállás volt a nyílásnál.

Ebédelni a Shimizu szigeten álltunk meg, itt szerencsére egyszerre csak kb. három hajó tanyázott, úgyhogy kis sétával találtam magamnak egy privát ministrandot.

A nap végén másfél óra punnyadás következett a 7 Commando nevű jó hosszú kiterjedésű strandon.

Még több fotó: ITT

Alapvetően csodálatos volt az egész táj – a szigetek, sziklák, lagúnák, és az is tetszett, hogy hol hajón ültünk, hol kajakban, hol úszkáltunk. Egy kicsit lehangoló volt a tömeg és az utastársak viselkedése – hogy a tisztára sikált hajópadlóra hamuztak, a tengerbe akarták dobni a csikket (még jó, hogy résen voltam) és egyáltalán nem voltak tekintettel egymásra (késtek, állandóan útban voltak a személyzetnek, amikor kikötöttünk vagy indulunk). De hát sajnos ezek a tömegturizmus velejárói. A környezet viszont olyan elragadó volt, hogy azért bőven pozitív a mérleg.

Másnap a C túrára mentem volna, de egyáltalán nem engedtek ki hajókat a vízre, a parti őrség riasztást rendelt el. Jobb híján elmentem Palawan egyik híres strandjára, a Nacpan beachre – ahhoz képest, hogy az összes hoppon maradt kiránduló ide sereglett, eloszlott a tömeg, olyan hosszú a szép homokos strand.

Mivel nincs papírforma szerint tájfunszezon, én ilyen fennakadással nem is számoltam. Pedig a helyzet súlyosbodott – a másnapi túrákat is törölték, mint ahogy a kompot is, amivel Coron szigetére mentem volna tovább (annak ára egyébként 1.760 peso). Az is bizonytalan volt, hogy a következő nap el lehet-e jutni oda, viszont onnan volt jegyem tovább Cebu-ra. Akárhogy is törtem a fejem, az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy veszni hagyom azt a jegyet és visszabuszozok Puerto Princesába – onnan azért több járat megy Cebura, nagyobb esély van feljutni valamelyikre. No és az is szempont volt, hogy ha már valahol dekkolni kell, ez utóbbi város olcsóbb, mint El Nido, mind a szállás, mind a kaja tekintetében.

El Nido-n a szállásom a Sea Cocoon Hotel volt, a város legjobbja a tripadvisor szerint. Itt a legegyszerűbb szoba ára 5100 peso (én a hotel vendégszeretetét élveztem). Valóban szuper kis szállás, medencével, jó kis reggelivel és nagyon kedves személyzettel. Kicsit rontott az összhatáson, hogy az én szobám nem a medence, hanem az utca felé nézett, és elég zajos volt.

A tengerparton kipróbált haléttermek egyike sem tett rám nagy hatást, egy-egy főétel ott 400-450 peso körül van. A hotel mögött viszont volt egy elképesztően jó falafeles, én egyszerűen ilyen friss és tökéles falafelgolyókat még nem ettem. Többször is repetáztam:-)

Palawan – Coron

Sajnos viharos idő miatt nem jártak a kompok Coron szigetére, így ide én nem jutottam el. Nagyon jókat olvastam róla és gyönyörű fotókat láttam, úgyhogy látatlanban is ajánlom – kevésbé zsúfolt, mint El Nido és legalább olyan szép. El Nidoból két cég is indít oda kompot, naponta többször.

Cebu – Cebu városa

Elvileg Coronról repültem volna Cebuba, de mivel oda nem jutottam át, visszabuszoztam Puerto Princesába és onnan repültem (van El Nidoból is közvetlen járat, de háromszoros áron és kevés, úgyhogy necces volt a viharos időben, hogy egyáltalán el tudnék-e repülni).

Cebuban a belvárosban laktam a nagyon barátságos Kiwi Hotelben, ahol 2 éjszaka 2.235 peso volt fürdőszobás szobában. Légkondi nem volt, de erős ventilátor igen, és nagyon kedves volt a személyzet. Amikor Boholra kirándultam, felkelt valaki hajnali négykor, hogy reggelit csináljon nekem.

Hasznos infó továbbá, hogy a reptérről ugyan drága a taxi a városba, de van egy közvetlen MyBus járat az SM City nevű bevásárlóközponthoz mindössze 25 pesoért, és onnan már olcsóbban elérhetőek a belvárosi hotelek. Ugyanez a cég üzemeltet buszokat hasonló áron az SM Citytől a kikötőbe is.

Cebu – Bantayan

Cebu közelében az egyik legfestőibb strandolási hely Bantayan szigete. A North Bus Terminal-ról nagyjából óránként indulnak buszok a Hagnaya kikötőbe (kb. 3.5 óra, 170-200 peso) és onnan tovább kompok a szigetre (kb. egy óra, 170 peso), Santa Fe kikötőbe.

Én ebben a városban laktam, méghozzá a Sunshine Bantayan hotelben, ami egy nagyon bájos, nyugis kis vendégház. Annyi, hogy nincs meleg víz, de mivel légkondi se, jól esik néha a hideg zuhany:-)

A közelében szuper homokos strand van, büfékkel, árnyékos helyekkel, szép naplementével.

Cebu – Bohol sziget

Bohol akár több napot is megér a remek strandok miatt, de akit csak a fő nevezetességek érdekelnek – mint engem – megjárhatja egy nap alatt Cebuból. Több komptársaság is üzemeltet hajókat, a menetidő 2 óra, a retúr jegy ára 1.000 peso.

Mind a két kikötőben (Cebu és Bohol oldalon) vak zenészek szórakoztatták az utazóközönséget várakozás közben, sőt, Boholon vak masszőrök is dolgoztak a váróteremben. Én kifogtam egy olyan hölgyet, akinél az első mozdulatnál éreztem, valami nem stimmel – aztán meg is láttam, hogy az egyik kézfeje nem mozgott, kicsit csökevény volt. De nagyon igyekezett, és ha nem is volt életem legjobb masszázsa, nem sajnáltam tőle az igen baráti árat, sőt meg is fejeltem borravalóval. Ami nekünk nem sok pénzt, nekik bizony igencsak számít!

Átérve a boholi kikötőbe egy rakás autó és kisbusz várja, hogy körbevigye a turistákat a szigeten, a standard ár 2500-3000 peso egy teljes napi túráért (egy főre – azt nem tudom, több ember esetén mennyi a kedvezmény, de biztos van). Amikor rábólintottam a túrára, azt állították, az nyolc óra, angolul jól tudó idegenvezetővel és ezen az áron kívül csak két belépő lesz, a Csokoládéhegyek (50 peso) és a koboldmaki rezervátum (60 peso). Na, ebből nagyjából semmi nem volt igaz. Mivel nem hagytam magam rábeszélni tovább drága programokra (ATV/quad túra a hegyekben, ziplining, pillangópark), így a 8 órás túra csak 5 lett. A sofőr alig tudott angolul és amit tudott, abból se értettem egy szót se, olyan rettenetes kiejtése volt (pedig eléggé hozzászokott már a fülem minden tájszóláshoz). Ebédelni pedig betereltek egy úszó büfébe 550 pesoért, ami elég lehúzás volt. De akkor már nem akartam tiltakozni, mert már így is mindenre nemet mondtam.

Szóval így találtam magam teljesen váratlanul egy hajón, rettenetes büfékínálattal, egy rakás kínai turistával és kétfős zenekarral, amely alig felismerhető Beatles és hasonló számokat játszott. Az asztaltársaságomba került idős hölgyek mesélték, hogy jártak Budapesten, és milyen szép volt. Már épp örültem volna, amikor hozzátették, hogy nagyon udvariatlan, már-már rasszista buszsofőrjük volt. Így bármily szürreálisan éreztem magam, igyekeztem bűbájos lenni, hogy mentsem az országimázst.

Bohol két sztár látnivalója a Csokoládé-hegyek és a koboldmakik.

A Csokoládéhegyek – bármennyire is reménykedtem – NINCSENEK csokoládéból. Nevüket onnan kapták, hogy száraz évszakban a máskor szép zöld hegyek barnák lesznek és csokoládékupacra emlékeztetnek.

A koboldmakikkal kapcsolatban fontos tudni, hogy nemcsak elképesztően cukik, de veszélyeztetett jószágok. A szigeten két helyen lehet megnézni őket. Az egyik a Loboc Tarsier Conservation Area (Loboc), a másik pedig a Tarsier Sanctuary (Corella). Érdemes ez utóbbit keresni fel, mert itt sokkal jobb (természetesebb) körülmények között élnek a makik.

Engem meglepett, mennyi picik. Jót mulattam a szelfizni igyekvő látogatókon, akik képtelenek voltak egy olyan közös képet lőni, amin jól látszik az alvó kis jószág. “Túl kicsi” – panaszkodtak elkeseredetten a fotókat visszanézve. Hát, a természet már csak ekkorára teremtette őket:-)

“Filippinukumok”

A helybéliek nagyon kedvesek és segítőkészek. Nem elvárt a borravaló – ez különösen azért volt szembeötlő, mert előtte az USA-ba jártam, ahol szinte felkoncolják az embert, ha nem hagy 20% borravalót. Itt örülnek, ha az ad ember, de ha nem kapnak, akkor is ugyanúgy mosolyognak.

Teljesen ok, ha valaki egy minibuszban a saját zenéjét szeretné kihangosítva hallgatni, erre néhány buszban több méteres csatlakozó is volt, amit bárki ráköthetett a mobiljára.

Mindent rizzsel esznek. A helyi KFC-ben nincs káposztasaláta (coleslaw), de van adag rizs.

Rettenetes a kávé és sok hotelben eleve csak instant három az egyben kávé van. Aki nem bírja a cukros kávét, jobb, ha visz magának sima Nescafet. És ha már itt tartunk, Cola Light/Zero sincs sehol.

A helyiek meglehetősen vallásosak. Ezt olyan jelekből szűrtem le, hogy vasárnap csordulásig teltek a templomok, a könyvesboltban a prominens helyen levő polcon Bibliák és vallási témájú könyvek sorakoztak, illetve a járművek visszapillantó tükrein gyakran fityegett kereszt.

Imádnak privát témákról faggatózni. Engem az őrületbe kergettek azzal, hogy az első kérdésük az volt, hol a férjem, és amikor kiderült, hogy nincs és egyedül utazok, ezen úgy lehidaltak, hogy csírájában elfojtottuk a további beszélgetést.

Minden, ami mozog, az taxi. Amikor először mondta egy taxis, hogy nem visz el a hotelbe 100 pesoért, de a haverja motorral igen, azt hittem, viccel. De aztán rájöttem, itt rendszeresen felvesznek utasokat a motorosok.

Meglepően apró adag ételek vannak (különösen egy amerikai út után). Sokszor egyszerűen teáscsészén szolgálják fel a főételt egy adag rizs mellett.

Férfiak és nők egyaránt gyakran hordanak maguknál kis frottír törülközőt a nadrágzsebbe vagy ingnyakba gyűrve, hogy azzal törölgessék az izzadtságot magukról.

Pakolás

Használható az általános csomagolási listám, de pár dologra felhívnám külön a figyelmet:

Érdemes daedalont csomagolni a kanyargó hegyi utak és a sok hajókirándulás miatt.

Ugyancsak jó ötlet egy vízben is használható cipőt/szandált hozni, mert a bangkák a legritkább esetben tudnak kimenni a partig, általában gyalogolni kell a vízben.

Ugyanezért egy vízhatlan táska (drybag) is jól jön fényképezőgépnek, iratoknak.Volt, hogy nyakig érő vízben kellett kievickélnem a hajóról a partra.

Vigyetek füldugót is. A helyiek csak kiabálva szeretnek beszélgetni, és amikor végre elcsendesednek, rázendítenek a kukorékoló kakasok.

Gasztro

Maradjunk annyiban, hogy a Fülöp-szigeteknek nem a gasztronómia az erőssége. Az ember kap egy öklömnyi rizst és egy mini-adag főétellel, ami általában nem túl fantáziadúsan elkészített húsdarab. A jó hír, hogy vannak koreai és japán éttermek, ahol sokkal jobbakat lehet enni. Speciel az egész utazás legjobb vacsorája az volt, amit indulás előtt toltam be a manilai reptér egyszerű japán kifőzdéjében (Kaishu): miso rameno + crispy kimchi gyoza.

Praktikus tanácsok

A fizetőeszköz a peso és érdemes mindig csak annyit váltani, amennyire szükség van, mert szinte sehol nem lehet visszaváltani más valutára (csak a reptéren, de 100 peso díj mellett).

A taxi drága, de elterjedt az Über és annak helyi változata, a Grab. A Grab fiók nincs feltétlenül összekötve hitelkártyával, lehet készpénzzel is fizetni. Ezért nem is fontos, hogy saját telefonról hívjuk, meg lehet kérni akárkit. Sőt néhány helyen (pl. Cebuban a kikötőben) van Grab-állomás, ahol hívnak nekünk.

A filippínók imádják a légkondit, a buszokat időnként rettenetesen lehűtik. Fázósaknak legyen mindig kéznél egy pulcsi.

Mint a harmadik világban gyakori, sokszor nincs aprója a boltosoknak. Érdemes felhalmozni az aprót ott, ahol lehet, nagyobb üzletekben, buszpályaudvaron, stb.

A Fülöp-szigeteken nagyon erős a belföldi turizmus is. Ezért nem csak akkor lehet tömeg, ami nekünk evidens (iskolai szünet, karácsony), hanem akkor is, amikor nekik van valami nemzeti ünnep. Ezekről érdemes tájékozódni, mert felkapott helyeken megtelnek a szállások.

Mivel elég kiszámíthatatlan az időjárás – nekem újra kellett emiatt foglalni repülőjegyet, szállásokat – olyan szállást célszerű foglalni, ami előző napig lemondható.

Ugyancsak a hektikus időjárás miatt ne legyen a hazautazás előtti nap kompozás – a hajókat még gyakrabban leállítják, mint a repcsiket.

A szigetek között több légitársaság üzemeltet járatokat. A Philippines Airlines valamivel drágább és ha jól emlékszem, ott adnak legalább inni. Az Air Asia és a Cebu fapadosak, nincs ellátás, de nagyjából időben indultak, rendben megérkeztek és a csomagomat se vesztették el. A Cebu jól meglepett, amikor a jégveremre hűtött gépen megkérdeztem, van-e takaró és mondták, hogy igen. 350 pesot kértek érte, de mivel vacogtam, kifizettem. Eléggé leesett az állam, amikor megkaptam: egy Donald-kacsás, kanárisárga kis vékony vacak volt, mint kiderült, a gyerekjáték-katalógus része.

Az ország nekem biztonságosnak tűnt, nőként egyedül is. Maximum kicsit idegesítően sok figyelmet kap az ember egyedül utazva – de veszélyben soha nem éreztem magam egy pillanatig sem.

Mint legtöbb harmadik világbeli országra, a Fülöp-szigetekre is igaz, hogy a fővárosban és általában a nagyvárosokban csak minimális időt kell tervezni – minél messzebb megyünk tőlük, annál jobb. Irány a vidék, a kis szigetek, az eldugott partszakaszok!:-)