2016. június 15-17. Egy izgalmas program következett: elfelejtett rézbánya McCarthyban!
Kamerával dupla idő az utazás
Fairbanksből néhány óra déli irányban Glennallen, következő megállóm, bár nekem az út másfélszer addig tartott, mint ahogy az útvonaltervező megjósolta, mert állandóan meg kellett állnom fotózni.
Glennallen
Glennallen nem az a kifejezett turista-Mekka. Amikor előző vendéglátóimnak felvázoltam az útitervem, néztek is mindig egy nagyot, de amikor hozzátettem, hogy azért szállok meg itt két éjszakát, hogy végigmehessek a McCarthy úton, akkor bólogattak, hogy ok, így megértik.
Ez az út az aprócska McCarthy településre és a szomszédos Kennecott bányához vezet. Mivel földút, az autóbérlő cégek nem engedik rá a kocsikat (a biztosítás ide nem érvényes), úgyhogy előre foglaltam egy iránybuszt, a Ken’s Shuttle-t ide. Ők minden reggel 7.30-kor indulnak Glennallenből és 11-11.30 körül érkeznek meg McCarthyba, ahonnan délután 16.30-kor indulnak vissza.
A Lonely Planet is óva intett, mondván, egykori vasúti sínekre építették, és mindenhol kiálló vasdarabok nyesik fel az autókerekeket. Ehhez képest összesen két darab kiálló sínt láttam, totál egyértelműen, azokra nem is lehetett volna ráhajtani. Úgyhogy kicsit bosszús voltam, hogy nem hoztam a saját (bérelt) autót, azzal gyakrabban meg tudtam volna állni fotózni. De amikor a kisbusz sofőrje elmondta, hogy volt olyan nyár, amikor 40 defektjük volt, akkor elnyomtam magamban a kétkedést, jól döntöttem-e.
Utazás McCarthyba
A közel száz kilométeres út egyik leglátványosabb nevezetessége a Kuskulana híd, amely 60 méter magasan ível át a folyó felett. 1988-as felújítása előtt nem voltak korlátok a két oldalán, így meglehetős kihívás volt rajta áthajtani. Egy ideig bungee jumping vállalkozás is működött itt, és azzal igyekezték reklámozni, hogy ha valaki meztelenül ugrik le, akkor nem kell fizetnie. A gond csak az volt, hogy itt a legtöbben simán mutatkoznak meztelenül, úgyhogy a fickó vállalkozása nem volt hosszú életű.
Szép tájakon haladtunk, de kevés fotómegállóval. McCarthy előtt egy folyóparton álltunk meg, innen egy gyaloghídon lehetett átmenni a túlsó partra, a rendes autós hidat csak helyiek használják. A helyiek legalább kikészítettek pár talicskát azoknak, akiknek nehéz a csomagjuk.
A túloldalról már csak kb. 15 perc séta a városka, de félóránként van egy kisbusz, ami 5 dollárért elvisz oda, vagy a szomszédos Kenneccottba.
Ahol megállt az idő
McCarthy az az igazi isten háta mögötti hely, amiről az ember azt hiszi, csak a filmekben létezik. Poros utcáján néhány ház árválkodik: a szálloda, az étterem, az ajándék- és vegyesbolt, a helyi kis légitársaság bódéja, és talán féltucatnyi privát ház. Állandó jelleggel úgy 20 lakosa van, de nyaranta – a környékbeli kabinokat is beleszámítva – pár százan élnek a vidéken.
Innen 15 perc további zötyögés Kennecott, de az már tényleg az út vége. Nem csoda, hogy a helyiek nem szorgalmazzák, hogy az idevezető utat felújítsák – egyszerűen nem akarnak több látogatót, mert nincs hova tenni a buszokat, autókat. Elöl hegy, jobbra hatalmas hegyoldal, balra szakadék – képtelenség kialakítani parkolókat.
Az elhagyatott bánya
A terület a Wrangell-St. Elias nemzeti parkhoz tartozik, amely az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti parkja, és világörökség is. Az itt található Kennicott-gleccser környékén fedezett fel 1900 nyarán két talajkutató egy egészen különleges rézlelőhelyet, amely a világon addig talált legnagyobb koncentrációban tartalmazta a fémet. Az USA többi részén lévő átlagos 10%-os réztartalmú bányákhoz képest itt átlagosan 60% volt ez az arány, de néhány helyen elérte a 85%-ot is. A világ pedig éhesen várt rézre, hiszen a 20. század elején ez kellett az autókhoz, hajókhoz, háztartási vezetékekhez. A vállalkozás pénzügyi hátterét két dúsgazdag család biztosította: a Guggenheim és a Morgan.
Először egy 200 mérföld hosszú vasutat kellett építeni, ami már maga is elképesztő teljesítmény volt. Mindent gőzhajókkal és ló, illetve kutya vontatta szánokkal kellett a terepre szállítani. A hajókat a sebes folyókanyarokban szétszedték, és kézi erővel cipelték át a hegyeken.
Öt bányát, 70 mérföld alagutat és egy komplett várost építettek fel, majd alig egy évtized múlva már megindultak a rézszállítmányok. 1909 és 1938 között a bánya 100 millió dollár profitot termelt, fantasztikus megtérülés biztosítva. A befektetők ebből a pénzből új bányákat létesítettek, és az iparág egyik legnagyobb szereplői lettek.
Hirtelen hagytak ott mindent
Amikor a bánya bezárása mellett döntöttek, csak a legdrágább műszereket vitték el. Hirtelen hagyták el a terepet, így a vasúti sínektől kezdve a lábosokig minden hátramaradt. Évtizedekig elhagyatottan állt a város, és a lassan omladozó épületek kísértetvárossá változtak. Csak a 80-as évektől kezdve szállingóznak ide turisták, és bár kiszolgálásukra létesült egy-két szálloda és étterem, maga a város soha nem éledt újra.
Maga McCarthy abban az időben virágzó városka volt, ahol a bányászok kocsmákban, éttermekben és a piros lámpás negyedben verhették el keresetüket. Még ma is működik egy szalon, ahol majd minden este van valami program, koncertektől kezdve „open mike” amatőr estekig.
Egy hegymászóval szálltam fel a kis körjáratra, aki mesélte, hogy tavaly nyáron is itt vakációzott, de muszáj volt visszajönnie. „Nem sikerült megnézni mindent, ugye?” – kérdezte a buszvezető. Azt hittem, viccelnek, de a hegymászó komolyan felelt: „Úgy valahogy”. Elég meglepő volt ez annak a fényében, hogy fél óra alatt háromszor is bele lehet járni a várost, de a szemöldököm akkor futott fel igazán, amikor találkoztam egy nebraskai tanárnővel, aki 25 éve minden nyarát itt tölti. De bevallom, néhány óra császkálás után már nem csodálkoztam. Van a helyben valami nagyon megkapó, és amikor kiderült, hogy a délutáni hazaindulás miatt lemaradok az esti buliról a szalonban, kifejezetten sajnáltam. Sőt már magam is fontolgattam, hogy egyszer visszatérek…