Cili

Ha kifognám az aranyhalat, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, nem kérdés, mit szeretnék: a cicám.

Nincs hét, hogy ne gondolnék rá, és néha még a mai napig elpityeredem, ha eszembe jut. A világ legszebb, legkedvesebb, legjobb fej cicája volt.

Mindig is volt macsekunk. Amikor megszülettem, épp Juli, egy már meglehetősen idős, szürke jószág, nyugodt, okos természetű. Aztán a többiek – Marci, Bacilus, Mirci. Kerti cicák voltak mind. Egyrészt vidékről felköltözött szüleimnek fura lett volna, ha a macska a házban lakik, másrészt hétéves koromban kiderült, nagyon erős állatszőrallergiám van. Annyira be tudtam fulladni tőlük, hogy egy roham után pár hetet kórházban, majd utána öt hónapot szanatóriumban töltöttem a Szabadság-hegyen. Kint a kertben, a szabadban játszhattam kutyával, macskával, de összezárva velük egy térbe egy idő után sípolt a tüdőm.

Cilit egyszerűen bedobták hozzánk a kertbe. Anyuék nem akarták megtartani, mert akkor épp volt egy másik cicánk, de én azonnal megszerettem – szerintem csodaszép volt.

Mondták, akkor válasszak, de már a kérdést se értettem. „Jó lesz tartaléknak” – mondtam, és nem is tudtam, hogy sajnos hamar igazam lesz, mert a másikat nem sokkal később elütötte egy autó. Addig viszont elválaszthatatlanok voltak.

Cili nem volt egy bújós fajta. Állandóan elkószált, leginkább a szemben levő templom kertjébe. „Már megint gyónni ment” – mondogattuk ilyenkor. És valljuk be, bűn rossz volt. Kizárólag a macskákat utáló szomszédunk kertjébe volt hajlandó elvégezni a nagy dolgát, úgy, hogy nem takarította azt el maga után. A szomszéd sorozatos dühromai hatására apu kapott egy kulcsot a kerthez és ő járt át összeszedni utána a romokat. Mintha legalábbis kutyánk lenne.

Egy nap vérző szemmel jött haza. Nem tudhattuk biztosan, ki volt az elkövető, de talán jobb is, mert nem álltam volna jót magamért. Cilikét viszont utána mindig biztattam, keresse meg azt a gonoszt, és nyugodtan kaparja ki a szemét.

Az állatorvosnak erős kétségei voltak, megmarad-e a macsek, mert rettenetesen vérzett. A golyó bement a szemén, és az állkapcsában állt meg, nem is lehetett kiszedni. Azt tanácsolta, altassuk el, de apu erről hallani se akart. „Még hogy elaltatni, majd rendbe jön, stramm macska ez”. A kertbe nem mehetett a gallérral, a lakásba meg miattam, úgyhogy a kocsi került az utcára, a cica pedig megkapta pár hétre a garázst. Mivel nem tudott mosakodni, rettenetesen lucskos és büdös volt, de túléltük ezt az időszakot és tényleg meggyógyult. Ezután kicsit kevesebbet csavargott, viszont szép nagyra nőtt. Lehet, hogy picit el is kényeztettük:-)

Hogy mit szeretett?

Imádta a hasát napoztatni.

Szeretett úgy elnyúlni a legalsó lépcsőfokon, hogy lehetőleg pont középen legyen és ne lehessen tőle közlekedni.

De ugyanígy blokkolta a ház küszöbét is – kicsiként még csak részben, de nagyra nőve már egész hatékonyan.

Imádta, amikor szőrhullatós időszakban apu kikefélte.

Azt szerette a legkevésbé, amikor néha viccből lemértük.

Nem értette, mit élcelődünk a súlyán, hiszen hátratekintve ő csak egy szép karcsú macskát látott.

Egy csomó családi szokás kapcsolódott hozzá. Amikor hazatelefonáltam, akár a világ másik feléből, mindig úgy kezdtem: „Na, hogy van az én szemem fénye?” Mire anyukám replikázott: „Ő az én szemem fénye!”. Ezen egy darabig mindig viccesen elcivakodtunk. Egyszerűen mindhárman odavoltunk érte.

Amikor elvesztettük anyukámat, minden megváltozott. Cili nem csavargott többé és minden idejét apuval töltötte. Nagyon bújós lett. Akkor már nem laktam otthon, néha bemehetett a házba – igaz, csak a konyháig. Ott általában a gyógyszeres doboz mellé heveredett, mintha tudta volna – ő apu legfontosabb orvossága. Apu ugyanis testileg-lelkileg összeomlott anyu halála után, 47 évet éltek együtt…

Amikor hétvégente hazamentem, jó időben kiültünk a kertbe a kispadra, és rögtön közénk kuporodott.

Így éldegéltünk három évig, amikor aput megműtötték és sajnos utána már nem volt a régi. Se fizikailag, se szellemileg nem volt olyan állapotban, hogy egyedül lehetett volna hagyni, így egy otthonba került. Egy éven keresztül élt ott, addig Cili magányosan élt a kertben. Egy szomszédnéni etette, persze én vittem minden hétvégén a macskakaját és akkor igyekeztem vele játszani is. De a szívem szakadt meg, ahogy hazaérve azt láttam, a kerítésen ül és a kisbolt fele néz, mintha mindig aput várná haza.

Aztán elvesztettem aput is. Földhözragadt lévén soha nem hittem az ezoterikus dolgokban, de Margitka néni, aki etette, csodálkozva mondta, hogy aznap, mikor apu meghalt, és utána még pár napig Cilike egyáltalán nem evett. Pedig apu akkor már egy éve nem járt otthon, Székesfehérvár mellett élt egy otthonban, Cilike pedig a régi családi házban, Pestlőrincen.

Egy darabig megtartottam a házat, hogy legyen Cilinek otthona, de nem bírtam egyedül vele. Télen a hólapátolás, nyáron a fűnyírás, az én életvitelem mellett nagyon nehéz volt. No és azt szerettem volna, ha Cilinek ismét van állandó családja. Mindig azt mondják, a kutya a gazdihoz ragaszkodik, a macska a helyhez. Nagyon a lelkére kötöttem az ingatlanosnak a ház eladása során, hogy csak olyan vevő jöhet, aki biztosítja, hogy a macska ott maradjon. Nem is annak adtam végül, aki a legtöbbet ígérte, hanem aki megesküdött rá, hogy így lesz. Aztán persze miután aláírtuk a szerződést, az addig tündéri házaspár egy csapásra megváltozott. Közölték, ők mégse költöznek oda, kiadják majd valakinek. Innentől kezdve rettegtem, ki fog odaköltözni, nem visz-e kutyát magával, nem bántja-e a macskámat. A Cilikét imádó, őt etető szomszédhoz nem tudtuk átköltöztetni, mert ott is volt kutya, aki nem tűrte meg. Magamhoz se vehettem. Nekem se lett volna jó az életmódom és az allergiám miatt, meg neki se – az állatorvos szerint kilenc éve kertben élő cica már nem bírja megszokni a bent lakást.

Egy vidéken élő barátnőm ajánlotta fel, költözzön oda. Az volt az elképzelés, az első egy-két hétben bent lesz a házban, amíg megszokja az új gazdáját és otthonát, majd utána jár csak ki a kertbe. Nem így történt. A költözés másnapján kisurrant a házból és soha többé nem találtuk meg.

2015. május 24-én, Kismaroson, a Harangvirág utca felső, erdei végéből kóborolt el. Hetekig kétségbeesetten fésültem át újra és újra a környéket, de nem került elő. Talán eltévedt az erdőben és elpusztult. Talán azóta is kóborol (ebbe bele se merek gondolni). Talán befogadták. Annyira boldog lennék, ha így lenne, ha vidáman élné kis öregkorát szerető családban. Ha bárki ráismer (vagy bejelez a chip, mert van benne), azonnal értesítsen. Bármit megadnék érte, hogy tudjam, jól van…