2015. szeptember 16, szerda
Reggel kicsekkoltam, de otthagytam a csomagokat a hotelben, hogy ne kelljen a 20 kilós monstrumot cipelni a metrón, gondoltam, majd a bérelt autóval visszajövök érte. Utólag aztán rájöttem, ez elég buta időpocsékolás volt, mert a szállóból kivitt a hotel ingyenes kisbusza a metróhoz, ott volt mozgólépcső, és a kék metró pont az alatt az épület alatt állt meg, ahol az autókölcsönző belvárosi irodája volt, úgyhogy itt is megúsztam volna a lépcsőzést.
Kicsit cidriztem az automata autótól, úgyhogy – persze anélkül, hogy bevallottam volna magamnak – húztam az időt, és előbb elmentem reggelizni. A város három gasztrospecialitása a vastag tésztájú (deep-dish) pizza, a fűszeres olasz marhahúsos szendvics és a Chicago hot dog. Ez utóbbit próbáltam ki, otthon kicsit utánanéztem a neten, hol érdemes, és a Portillo jött ki győztesnek. Nem ájultam el, de hát kihozták a hot dogból, amit lehet.
Aztán átvettem az autót. Tegnap beugrottam érdeklődni, mit kapok majd, és azt mondták, kétajtós Fiat 500-at. Amikor az időeltolódás miatt hajnalban álmatlanul forgolódtam, azon aggódtam, hogy fog elférni ennek a csomagtartójában mindenem. Na, kár volt, mert egy vadonatúj Nissant kaptam – de olyan újat, hogy az ajtókon még rajta volt a matrica. Amikor látták a kölcsönzős fickók, hogy kicsit meg vagyok szeppenve, nagyon helyesek voltak, mindent átvettünk együtt – hogy kell levenni a tanksapkát, hol a rükverz, meg ilyesmiket.
Nem volt több szöszmötölnivaló – irány a szálloda. Ott bepakoltam a csomagokat, nagyszerűen elfér minden, és irány Springfield, pár ikonikus Route 66 megállóval.
Cicero
Arra azonnal rájöttem, egyáltalán nem lesz könnyű dolgom: a GPS ugyanis folyamatosan az autópálya felé irányítana, úgyhogy erőnek erejével kell a 66-os úton maradni, amit kész kincskeresés megtalálni. Hol az autópálya déli, hol az északi oldalán megy, vannak szakaszok, amik járhatatlanok, vagy épp magánterületen futnak keresztül. Szép feladat lesz.
Először Ciceróban fotóztam le egy óriás hotdogot, a Henry’s Drive-In jelzését.
Joliet
Joliet városkában játszódott a Blue Brothers börtönös jelenete, így nem meglepő, hogy a kis Route66 múzeumban ott a két főhős viaszszobra. Ide azért is érdemes volt betérni, mert végre kaptam egy normális térképet, ami egy A3 oldalon sokkal jobban bemutatja a látnivalókat, mint a három útikönyvem összesen.
A település másik érdekessége az 1926-ban épült Rialto Square Theatre, egy múltból itt maradt építészeti csoda, őrizve a régi színházak pompáját. A lobbiját a Versailles palota üvegcsarnokáról mintázták.
Wilmington
A 66-os úton– és Amerika országútjain mindenütt – az 50-es és 60-as években igen népszerűek voltak az óriási figurák. Wilmingtonban még ma is áll egy, a Gemini Giant, amely a Launching Pad Drive-in étterem reklámfigurája
Braidwood-Godley
Braidwood-Godleyn áthaladva megálltam a Polk-A-Dot Drive-in étteremben egy kis ebédre – ez is igazi relikvia a múltból.
66-os út: Dwigth
Dwigth egy helyes kis városka, ahol egy szépen restaurált Ambler’s Texaco benzinkút áll a 30-as évekből – jelenleg turistainformációs iroda.
Pontiac
Pontiacba pont egy perccel a Route 66 Hall of Famce Museum zárása után érkeztem, de nem idegeskedtem – azt előre eldöntöttem, ez az út nem arról fog szólni, hogy mindent muszáj kipipálni, hanem csak élvezem az utat. Ami belefér, azt megnézem, ami nem, nem. A 66-os útnak végülis nem elsősorban a látnivalók a lényege, hanem maga az út.
Lexington
Lexington mellett található a 66-os út egyik legrégebbi kis szakasza, ezen csak gyalogosan lehet közlekedni, amolyan múzeumféleség (Memory Lane).
McLean
McLean büszkesége a Dixie Truckers Home 1928-ból, amely nyitása óta egyetlen napon volt csak zárva: 1965-ben, amikor az eredeti épület leégett
Atlanta
Atlanta (nem a híres, hanem az Illinois állambeli picike) belvárosa egy mini 66-os skanzen – van itt múzeum, korabeli étterem (Palms Grill Cafe) és a korábban Ciceróban állt Bunyan Giant is itt lett elhelyezve.
Springfield
Springfieldben a Carpenter Street hotelben töltöm az egyetlen éjszakát, jó nagy ingyenes parkoló, ingyenes wifi és reggeli az árban – mi kell még?
2015. szeptember 17, csütörtök
A városban leginkább a Dana-Thomas házra voltam kíváncsi. Amikor pár hónapot Chicagóban éltem még vagy húsz éve, akkor teljesen odáig lettem Frank Lloyd Wright építészetéért, és ez az egyik legnagyobb háza, amit egyórás ingyenes idegenvezetéssel körbe lehet járni – naná, hogy nem hagytam ki. Sajnos bent nem lehet fotózni, úgyhogy csak az épületről tudtam kattintani egy kockát.
Utána összefutottam a helyi turisztikai hivatal képviselőjével, aki meghívott egy kávéra és rajzolt pár térképet, hogy találom meg a következő látnivalókat. Akárhány könyvem is van, kész kincskeresés ez az utazás.
Ha már Springfield és 66-os út, akkor megkerülhetetlen a Cozy Dog Drive In, ahol megszületett a corndog. A híres hot dog variációt Ed Waldmire, a tulajdonos kreálta valamikor a 40-es években. Az étterem azóta is töretlen népszerűségnek örvend, kidekorálva megannyi 66-os úttal kapcsolatos fotóval, régiséggel és nincs ember, aki végigutazva a legendás úton ne állna meg itt egy bundás hot dogra.
A város határában először a már bezárt autósmozihoz hajtottam, legalább a szép neonjelzés még megvan.
Auburn
Auburn környékén is van egy érdekes szakasz – eredeti vörös téglás úttest. Az 1.4 mérföldes út még az 1931-es állapotokat őrzi, bár felújítva
Litchfield
Litchfieldben maradt fent az utolsó még működő autósmozi a 66-os út vonalán, a Sky View Drive In Theater. 400 autónak van hely a hatalmas placcon, ami most kihalt volt, már vége a szezonnak.
A város másik legendás, az úthoz kapcsolódó nevezetessége az Ariston Cafe. A tulajdonosok, Nick és Demi Adam folytatják az alapító, Nick apja által 1924-ben alapított étterem hagyományait: kiváló ételek, első osztályú kiszolgálás és családias hangulat.
Mt. Olive
Mt. Olive faluban is megmentettek egy régi benzinkutat, a Soulsby Station-t, ami felújítva kis ajándékboltként működik. Ez már 1926-ban itt állt, amikor a 66-os út még nem volt aszfaltozva.
Lassan sötétedett, így már csak egy látnivalóra maradt idő, választani kellett, pedig mennyi érdekesség hátravolt még St. Louisig. Nem is értem, hogy lehet gyorsabban végigmenni az úton, szerintem háromszor ennyi idő kellene, mint ahogy én csinálom.
Madison
Madisonba hajtottam, pár kilométerre St. Louis előtt, itt van ugyanis az ikonikus Old Chain of Rocks Bridge. Legnagyobb meglepetésemre áthajthattam rajta autóval, pedig az összes forrás szerint csak gyalogosan járható – lehet, hogy ez egy másik?
St. Louis
Innen már a szállásra hajtottam, a Benton Park Inn kedves kis fogadóba. A tulajdonos nem volt otthon, de amikor felhívtam, megadta a riasztó kódját, így elfoglalhattam a szobámat. Elképesztő, hogy megbíznak itt az emberekben, végülis ő is itt lakik, a saját házába engedett be.
Lepakoltam, és irány vacsorázni. Amit kinéztem, a Bogart BBQ sajnos zárva volt, úgyhogy elmentem egy másik híres helyre, egy fagyishoz. Nem a legideálisabb fagyit vacsorázni, de annyira kíváncsi voltam, mit tud a hely, amiről mindenhol csak lelkendezéseket olvastam. A Ted Drewes Frozen Custard bő húsz perc autóval a belvárosból, de egy sima hétköznap este is szűnni nem akaró sorok kígyóznak előtte. Ted Drewes 1929-ben Floridában nyitotta meg első fagyizóját, majd 1941-ben költözött St Louisba, hogy azóta ugyanott, ugyanolyan – természetesen titkos – recept alapján egy igazi megkerülhetetlen intézménnyé nője ki magát. A változatlan színvonal mellett a siker titka egyszerűen a gyors és kedves kiszolgálás, és a család személyes felügyelete. Ez utóbbi miatt ellenállnak minden terjeszkedési és franchise kísértésnek, csak a megszokott helyükön hajlandóak működni. A leghidegebb téli hónapokban az alacsonyabb bevételt úgy egészítik ki, hogy a parkolóban karácsonyfát árulnak. Amit én kóstoltam, az egy hideg custard, összedolgozva sütőtöktortával, de úgy, hogy érezni lehetett a sütemény darabjait. Tetején persze tejszínhab. Igaz, kb. kétmillió kalória volt, de valami olyan isteni finom, hogy ezentúl hálát adok az égnek, hogy nincs Budapesten üzletük, mert még nagyobbra nőne a fenekem.
Este sokáig beszélgettünk a panzió tulajdonosával és a másik vendéggel, egy Kaliforniából érkezett fekete sráccal. Ezek mindig olyan jó esték – három ember, három sors, és sokat tudtunk egymásnak adni.
2015. szeptember 18, péntek
Reggel a tulaj fantasztikus reggelit csinált, aztán útnak indultam. Beugrottam a városi múzeumba, annyi jót olvastam róla és el nem tudtam képzelni, mi lehet akkora nagy szám benne. Hát leesett az állam. Semmi poros tárló vagy unalmas dokumentumok – St. Louis városi múzeuma egy hatalmas játszótér. Három szinten rengeteg csúszda, mászóka, a tetőteraszról félig lelóg egy sárga busz és még egy mini-óriáskerék is helyet kapott. Imádtam.
Kihajtottam a várostól negyedórára levő Cahokia Moundshoz, ami az egyetlen világörökség pipám ezen az úton (az útba esőkben már voltam, ami meg nem esik útba, azokhoz minimum 5 órás kitérő kellene, amit most nem vállalok be – ülök az autóban eleget). Ez sem a világ legizgalmasabb világöröksége, mármint a látvány, néhány kisebb-nagyobb púp a mezőn. De ha utánanéz az ember, nagyon jelentős emlék, a legkomolyabb indián település Mexikótól északra.
Ebédelni újra visszamentem a Bogarthoz, és milyen jól tettem – valami szenzációs BBQ husit ettem. Jó nagy sor volt, de szerencsére haladt gyorsan. Nem csoda, hogy a Zagat az ország legjobb BBQ éttermének választotta a helyet. Ahogy falatoztam, felfigyeltem egy fickóra, aki ugyanúgy tisztogatta az asztalokat, mint a többi alkalmazott, de amikor kérdezte a kuncsaftokat, hogy ízlik az étel, mindenki hangjában olyan tisztelet volt felé, hogy sejtettem, nem egy takarító idénymunkás. Mint kiderült, ő a tulaj, gyorsan meg is kértem, hadd fotózzam le.
Úgy jól laktam, hogy moccanni is alig tudtam, de szerencsére délután csak egy maratoni vezetés volt – másra úgyse lettem volna képes, mint tartani a kormánykereket.
Memphis
Amikor az utat terveztem és belegépeltem az excel tábla egyik kockájába, hogy 5 óra St. Louis és Memphis közt a távolság, valahogy nem tűnt olyan soknak, mint most levezetni. Kanyar nem sok volt, a GPS egyszer azt írta ki, hogy 441 km múlva kell csak kicsit balra tartani. Párszor megálltam nyújtózkodni, de azért kegyetlen volt.
Memphisben egy érdekes szállásom van, az Exchange nevű épület, ami alapvetően hosszú távra kivehető apartmanokból áll, de párat fenntartanak hotelszobának. Egy szállodai szoba áráért itt egy komplett lakáshoz jut az ember. Nekem is van nappalim, konyhám, ráadásul abszolút jó helyen. Parkolója nincs, de én pont péntek este 6-kor érkeztem, és hétköznap 6 után meg hétvégén az utcán is ingyenes a parkolás, így ez is megoldódott.
Este a közeli Flight nevű étteremben vacsoráztam, ami a város legjobbja, és Amerika Top100 közé is beválasztották. Az a koncepció, hogy kis adagokból hoznak hármasával – azaz lehet levestriót kérni, húsból három kis fogást, halból és így tovább. Én a levesekből és a tengeri herkentyűkből kértem egy-egy sorozatot, finom volt, de a brutális ebédem után nem tudtam megbirkózni vele.