Boquete, Panama éléskamrája

2017. február 19-22. Boquete egy darabig nem is szerepelt az útitervben. Helyette Cerro Puntába igyekeztem, az a kis település ugyanis a kapuja a La Amistad nemzeti parknak, amely egy Costa Ricával közös világörökség. De kénytelen voltam egy B-tervet csinálni, ugyanis semmi normális szállást nem találtam ott. Így került a képbe Boquete. Ez sokkal fejlettebb hátizsákos gócpont, több vendégházzal, túracéggel.

Az utazás

Az is nagy előnye, hogy ide találtam Santa Catalinából egy direkt transzfert, így nem kellett 8-9 órát 4 különböző buszon utazni. A Hello Travel Panama vállalkozás minden nap indít egy 12 fős kisbuszt Santa Catalinából Boquetebe, illetve egy másikat Boqueteből Bocasba – ahova majd én is továbbállok. Az előbbi ára 35 dollár, utóbbié 30. Összességében nem jelentősen drágább, mint amennyire a buszokra a jegy összeadódna, viszont jóval kényelmesebb.

Félúton megálltunk ebédelni. „20 perc szünet” – jelentette be a sofőr. Nekem rögtön nyilvánvaló lett, hogy ez a poros kisváros utcáin csellengeni sok, arra viszont kevés, hogy saját magam találjak jó ebédet (nulla spanyol tudással), úgyhogy a sofőr nyomába eredtem. Ő rendszeresen megáll itt, biztos tudja, hol lehet gyorsan, olcsón, finomat ebédelni. Így is lett, és mivel a mellette levő asztalhoz ültem, azon se kellett izgulnom, hogy nem veszem észre, és elindul a busz.

Boquete egyből szimpatikus volt. Kb. 1200 méter magasan van, így itt nincs akkora hőség, és pont jó a helyiek és turisták aránya. Ez a régió egyébként Panama éléskamrája: az ország gyümölcs- és zöldségszükségletének 86 százalékát innen elégítik ki, és még exportra is bőven jut, USA-ba és Kanadába. Könnyebb felsorolni, mi az, ami nem terem meg itt: alma, körte és szőlő.

Három éjszakát foglaltam le, így két teljes napom lett a felfedezésére.

A quetzal nyomában

Az első napot a környékre szántam, méghozzá madárleső túrára. Nem vagyok igazán rákattanva a madarakra, de ha már itt ez a specialitás, akkor nézzük. A Tripadvisoron listavezető Boquete Outdoor Adventures csapatnál foglaltam le egy félnapos sétát. Nyomatékosan azt is kértem, hogy John legyen a vezető, akiről a neten mindenki ódákat zeng. Így is lett.

Alig öt kilométert sétáltunk bő három óra alatt, úgyhogy nem nevezném komoly sportteljesítménynek. De nem is ezen volt a hangsúlyt, hanem a madarakon. Köztük is a helyi sztárt, a quetzalt igyekeztünk becserkészni, ami egyből sikerült is.

Máris megveregettem a vállam, hogy nem sajnáltam a 35 dollárt kicsengetni ezért a sétáért. Elvileg ugyanis az ösvény (a Pipeline trail) vezető nélkül is járható, mindössze 3 dolláros belépővel. De magamat ismerve jó, ha egy elefántot észreveszek – madarakat biztos nem.

És a többiek…

Most is volt egy rakás kolibri, amit mi szabad szemmel még akkor se láttunk, amikor John pontosan megmutatta, melyik ágon ülnek. Kénytelen volt felállítani a távcsövét vagy valaki szuperzoomjával közelebb hozni. Ez is egy szakma. És nemcsak a madarak voltak csodálatosak, de más apróságok is, amiket magamtól nem láttam volna meg – például az átlátszó szárnyú pillangó vagy a korallszínű kis kígyó.

John 15 éve vezeti a túrákat, még a nagypapája tanította meg neki, hogy lehet észlelni a madarakat. Leginkább hangok alapján. Ez mondjuk a mindenki másnak teljesen láthatatlan kígyót nem magyarázta meg, mert az ugyan nem énekelt.

Este a hostelben becsatlakoztam egy kanadai időseb párhoz és egy fiatal német lányhoz, négyen dobtuk össze a pénzt és a tudásunkat egy közös vacsorára. Az én főzőtudományommal ugyan nem sokra mentek, cserébe viszont én mosogattam.

Világörökségvadászaton

Másnap aztán béreltem egy autót egy napra, ami gyakorlatilag hét órát jelentett – a helyi egyetlen kölcsönző ugyanis csak 9-kor nyitott és ötkor zárt, ráadásul egy órát elvacakoltunk a papírmunkával. A tulaj fokozatosan adagolta a meglepetéseket – a teljes biztosítás nem érvényes arra, ha saját magam teszek kárt véletlenül az autóban, például nekitolatok egy fának, a mosatás is plusz költség, de az igazi aduászt az utolsó pillanatra tartogatta: automata autót kaptam. De akkor már nem volt visszaút.

Errefelé nem rontják a tájképet irányjelző táblákkal, de szerencsére letöltöttem a maps.me-n Panamát, így azzal elvoltam. Abban rokonok vagyunk, hogy az irányjelzőt itt se használja a többség, így legalább végig megmaradt az éberségem, hogy kitaláljam a sofőrtársak gondolatát.

A cél Cerro Punta volt, ahova eredetileg akartam menni, mert azért nem adtam fel, hogy betegyem a lábam a nemzeti parkba. Bevallom, csak a pipa kedvéért csináltam az egészet, mert túrázni nem mertem egyedül. A bátorságom addig terjed, hogy egyedül lányként körbeutazok egy országot, de erdőben félek szólóban mászkálni – elsősorban nem is az állatoktól vagy emberektől félek, hanem hogy történik valami, teszem azt kimegy a bokám, és nem jön senki, aki segítene.

Boquetetől Cerro Punta szűk három óra vezetésre van, úgyhogy majdnem hat órát ültem autóban (és fizettem 60 dollár bérleti díjat meg 17 dollárt benzinre) ezért a pipáért. De mielőtt teljesen bolondnak nézne valaki, megérte, mert nagyon más arrafelé a táj, így legalább ezt is láttam. Igazi ködbe burkolózó hegycsúcsok, élénkzöld rétek, bájos tornácos házikók és rengeteg zöldségeskert.

Szállás

A központhoz nagyon közel levő, mégis csendes Hostal Valle De Las Flores egyik szobáját vettem ki, fürdőszobás, jó meleg zuhannyal, helyi viszonyok közt gyors wifivel, a közös konyha használatával, 40 dollár/éjszaka.

Étkezés

A Bouqete Fish House jó választás egy friss pisztrángra. Az utca túloldalán a Suger and Spice népszerű cukrászda és kávézó. Mindkettőt főleg gringók látogatják, de tudok ajánlani egy autentikus helyi kifőzdét is. A mini-pláza utcájában van a Jardines de Boquete, ahol pár dollárért remek ebédmenü van.