Új-Zéland 4/2 – Auckland csodás tengerpartjai

2017. október 18. Hajnalban érkeztünk meg Auckland repülőterére, de álmos kis csapatunkra hosszú nap várt. Létkérdés, hogy nem szabad ilyenkor ágyba bújni, hanem sok-sok kávéval és felpeckelt szemekkel ki kell bírni estig, különben soha nem sikerül az átállás.

„Nem pont úgy megyünk, ahogy a programban van, mert az apály-dagály miatt szebb lesz másfelé az út” – mondta Csaba, az idegenvezetőnk és – magamat is meglepve – erre megnyugodtam.  Pedig ha valaki, én igazi control-freak vagyok, aki szereti az utolsó részletekig, már-már hadműveleti szinten megtervezni a saját utazását. De most valahogy jól esett rábíznom magam valakire, akiről egyből látszott, hogy ismeri és szereti választott új hazáját.

Muriway Beach

A fekete homokos nyugati partvidékkel, a Muriway stranddal kezdtük az ismerkedést, ahol hatalmas szula-kolónia várt minket.

Még szerencse, hogy alaposan megfáztam, mert így nem facsarta ANNYIRA az orromat a bűz, így kedvemre belefeledkezhettem a látványba. A hatalmas sziklákon olyan mértani rendben ültek a madárkák, mintha valaki előre kijelölte volna a helyüket. Láttunk udvarlást és zsörtölődést, pihenést és ideges fel-alá repkedést, végtelen óceánt és különös fekete strandot. Fújta az arcom a novemberi (=áprilisi) szél, és már nem is voltam álmos.

Borkóstoló

Utunkat borkóstolással folytattuk. Bár már az angol és francia telepesek is próbálkoztak bortermeléssel Új-Zélandon, ez igencsak marginális tevékenység maradt mindaddig, míg meg nem érkeztek a horvátok. Ők voltak azok, akik a 19. század végén, 20. század elején komolyabban nekiveselkedtek a témának, egyszerűen azért, mert hiányzott nekik az étkezések során az asztali bor. Ma már világszerte ismert és elismert az új-zélandi bor, különösen a Savignon blanc, melyet egy angol borkritikus egyenesen a világ legjobb borának titulált.

Bort nem igazán szoktam inni, de engem a cicás címke simán meggyőzött az új-zélandi bor kiválóságáról:-)

Késő délután már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk a szállodába (Auckland Crown Plaza Hotel), ahol nagyszerű szobák vártak minket. Még hősiesen megvacsoráztunk, aztán jöhetett a megérdemelt alvás.

2017. október 19. Azt hittem, ágyúval se lehet majd felébreszteni, de persze hajnalban fent kukorékoltunk. Nemcsak én, mert ahogy (rossz szokás, tudom) ébredés után egyből a facebookot böngésztem, láttam, hogy utastársaim már javában postolgatják a fotóikat. Hajnali háromra teleraktuk az internetet új-zélandi képekkel.

Aztán jöhetett a reggeli, ami egyszerűen élményszámba ment. A hoteleknél megszokott felhozatalon túl olyan meglepő tételek is szerepeltek a bőséges büféasztalon, mint a misoleves vagy épp a préselt zöldségek. Volt Bircher-müzli is, aminek rabja lettem a gyakori osztrák utazásokon (szegény Qatart is kiettem a készletéből, merthogy az is volt a gépen).

Wenderholm Regional Park

Ismét csodálatos tengerparton kezdődött a nap, ezúttal a keleti partvidéken, méghozzá a Wenderholm Regional Parkban.

Aztán jöhetett a sajtkóstolás, amiből végre én is kivehettem a részem. Isteniek voltak, úgyhogy legszívesebben felpakoltam volna pár gurigát, de hát még az új elején voltunk. “Hogyhogy ilyen finomak” – tudakoltuk tele szájjal. “Hát mert boldogok a tehenek, akik a tejet adják” – hangzott a teljesen logikus és meggyőző válasz.

Kaori erdő

A maorik szent fája a bíbor kaorifenyő (Agathis australis), Új-Zéland legnagyobb tömegű fafajtája. Méreteiben az óriási mamutfenyőkkel is felveszi a versenyt, és igen tisztes kort él meg: átlagosan 600 évesek, de ismertek 1000 évnél is idősebb példányok. Az 1820-as években kezdődött fakivágási mozgalmat az eredeti erdőknek csak mintegy tíz százaléka élte túl. A fákat előszeretettel használták hajóépítésre, mivel fája rendkívül erős, ugyanakkor könnyű. Megmunkálását segíti, hogy csomómentes és a törzs nagy részén nem nőnek gallyak. Felhasználták hordóknak, kerítésnek, vasúti talpazatnak, de szépsége miatt bútor alapanyagnak is. A szinte kihalás szélére került erdők – például az északi szigeten található Waipoua Forest – ma már védettek. Annyira, hogy még a cipőnk talpát is le kellett mosni, mielőtt az erdőbe léptünk. És mi az első gondolat, amikor az ember szembe találja magát egy 800 éves bíbor kaorifenyővel? Önkéntelenül átöleli …